Normális, hogy apám állandóan rám nyit?

20-as, ha kevesebbet vagdalkoznál, szerintem sokkal többet tanulhanánk egymástól, mint gondolnád és akár még hasznunkra és a kérdező hasznára is válhatna ez az eszmecsere, mert azt látom, hogy okos, értelmes fiatal vagy, csak tele vagy sérelemmel.

Belőled most a sértettség beszél és próbálsz beleültetni egy olyan hintába, ahol én vagyok a sértett szülő, Te meg a már mindent megélt, megtapasztalt fiatal, de ennek semmi értelme így. Én ugyanabban a világban élek, mint Te, csak nyilván más szemmel látok és persze az sem mindegy, milyen közegben mozgunk, ebben pl. lehet különbség.

Megpróbálok/megpróbáltam empátiával hozzáálni a kérdező problémájához, sőt a Tiedéhez is, de olyan vagy most, mint egy sündisznó, folyton szúrkálódni akarsz, pedig ez teljesen felesleges, ezzel mi a célod, ezzel kinek segítesz? Persze ha attól jobban érzed magad, hogy itt ventillálsz, és megpróbálsz belémállni, hát egészségedre, de tudd, ez sosem vezet pozitív eredményre. Ezt még eddig nem tapasztaltad?

Én nem érzem, hogy bármivel is dicsekednék, csak őszinten leírtam, mi a helyzet jelenleg nálunk, Te meg azt hitted, ez is magas labda, pedig nem is tollasozunk :) Miért érzel kényszer azonnal, hogy rúgj, harapj?

Szomorúan olvasom, hogy semmit nem tudtál megbeszélni a szüleiddel, ezt tényleg nagyon sajnálatos. Csak félve kérdezem, milyen hangnemben próbáltad, mert ha olyanban, ahogy velem itt kommunikálni, az bizony nagy baj. Nem állítom, hogy nem ismerek fafejű szülőket és azt sem állítom, hogy a Te szüleid nem ilyenek, de rengeteg jó fej szülőt is ismerek, akik bizony ugyanúgy köcsönösen megszenvedték a gyerekükkel együtt a kamaszkort, mert ez egyik oldalnak sem egyszerű, ez is tapasztalat.

21. Én semmi empátiát nem látok benned, a vagdalkozást is te kezdted. Annyiban adok igazat neked, hogy a normális hangnemben, higgadtan megbeszélés az jó lehet. De a körítés, amit hozzáírtál, az nem tetszett. A végén is nagyon sajnáltatod a szülőket, hogy jaj, szegények, ők is megszenvedték a kamaszkort. És? Nem azért vannak? Fel kellene fogni, hogy nem csupa élvezet az élet, amit a gyereket megcsinálni, hanem utána vannak nehézségek. Aki ezzel nincs tisztában, az ne vállaljon gyereket.

Az én szüleimről pedig múlt időben beszéljél, mert már nem élnek.

Egyébként nekem a kommunikáció mindig nehézséget okozott, mivel aspergeres vagyok, de ezt a szüleim nem tudták, én is elég soká tudtam meg.

Csak könyörgöm, ne írd le huszadszor is, hogy szegény szülőknek is milyen nehéz, meg ők is megszenvednek ezt-azt. Ők maguk vállalták, hogy szülők lesznek. Nem szoktam ilyen hangnemben kommunikálni, de borzasztóan irritál, hogy így lesajnálod a szülőket, hogy nekik milyen nehéz, holott ők vállalják a gyereket és bőven lenne idejük még a szülői lét előtt is utánanézni nagyon sok mindennek, ma már annyira bőséges pszichológiai szakirodalom áll rendelkezésre, és a fejlődéslélektan sem egy újkeletű dolog.

Lehet, hogy a "fogyatékos" nem jó szó, de biztos hogy baj van a fejében annak a szülőnek, aki rányitogat a 17 éves gyerekére. Több, mint 17 éve lett volna a szülőnek utánanézni, hogyan kell egy kamasszal bánni, ha már magától nem képes rá. És egyébként az ilyenekkel bizony pokollá lehet tenni a gyerek életét, úgyhogy a fogyatékosnál erősebb jelzővel lehetne illetni azt, aki pusztán hozzánemértésből jól keresztbetesz a saját gyerekének, és arról sincs fogalma se, hogy mennyire árt vele!

22. ez a válasz már igazán tetszett, jó volt olvasni, sok mindent helyretett és hidd el, én is próbálok tanulni belőle.

Kérlek olvass vissza, én kizárólag a stílusodat kifogásoltam, sehol nem vagdalkoztam.

Egy dologban viszont úgy gondolom, nagyot tévedsz. Mivel sehol a világon nincs a gyermekvállalás tanfolyamhoz kötve, olyanok is vállalhatnak gyereket, akik teljesen alkalmatlanok és azok is maradnak, olyanok is, akik kezdetben semmilyen tudatosságot nem mutatnak, de menet közben valahogy belerázódnak a szülői szerepbe és olyanok is, akik kb mindent jól csinálnak első perctől kezdve, de még a mintaszülők életében is vannak nehéz időszakok, hiszen a szülők is emberek, hibázhatnak. Veled még nem fordult elő, hogy elméletben jónak tűnt valamilyen döntésed, cselekedeted, de később kiderült, mégsem sikerült a legjobban? Te még sosem hibáztál? A szülőséget semmilyen iskolában nem tanítják és ahhoz is kell jó adag önismeret, és a személyiség fejlődés sem árt felnőtt korban sem, hogy felmérje egy szülő, nem csinál jól valamit és változtatni kellene.

Nagy divat manapság mindenért a szülőket hibáztatni, régen meg a szülő volt az isten, még akkor is megkérdőjelezhetetlen volt a döntése, ha hibásan döntött. Valahol az aranyközép út lenne az ideális.

Egy normális szülő tanul a gyerekétől is. A szülőséget nem igazán lehet tankönyvekből megtanulni, szülővé csak válni lehet a sok tapasztalás, jelzés, érzések során és nincs olyan, hogy azért, mert kötelező, meg kötelesség, akkor az miatt ez mindenkinek csípőből tökéletesen megy. Nekem két felnőtt gyerekem van már és elmondhatom, a gyereknevelés bizony igen nagy hullámvasút és még a felnőtt gyerekek is tudnak meglepetéseket okozni. Rengeteg örömet, de fájdalmat is.

23. Olvasd vissza a 19-es válaszod, annak az eleje az én szapulásomról szólt.

Kicsit túlzásokba esel itt a kommunikációt illetően. Kicsit dedósnak nézel engem. Igen, tudom, hogy nincs tanfolyamhoz kötve a gyerekvállalás, és ezért bárki vállalhat gyereket. "Sosem hibáztál?" Miért kérdezgetsz ilyeneket? Miért abajgatsz itt engem? Most úgy csinálsz, mintha valami nagy bölcs lennél és nekem is osztanád az észt olyan dolgokban, amiket már tudok. Amiket utána írtál, azokban sem mondtál újat. Ezzel a saját ismereteidre akarod felhívni a figyelmet? vagy miért írzs ennyit? Ez felesleges. Elég lett volna annyi, hogy normális kommunikáció keretében próbáljon a kérdező a szülőjével beszélni. Nem kell nagy érzelmi beszámolókat írni, hogy ilyen hullámvasút, ilyen öröm, olyan fájdalom. Ezeket kb. mindenki tudja. Még azt mondhatnám, írj könyvet ezekből, ha annyira közléskényszered van, de ezt már húszmilliószor leírták. Igen, van tapasztalás, érzések, jelzések, normális szülő észreveszi és reagál a jelzésekre, stb. Nekem kifejezetten irritáló a stílusod, azt hiszed, valami hatalmas okosságokat írsz le, de nekem nem mondasz újat. Próbálj csak a kérdésre válaszolni, kommunikáljon asszertíven a gyerek a szülővel (gondolom, következő kommentedben az asszertív kommunikáció kifejezés biztos szerepelt volna, mert hogy te ilyen szakkifejezést is ismersz és meg kell osztani), a többi nem tartozik ide. Hiszen azt se tudjuk, milyen szülője van, teljesen hibásak is lehetnek az előfeltételezéseid. Amúgy, ahogy a 10-es válaszomban írtam, az apjának valószínűleg nincs más elfoglaltsága, barátai, stb., és ilyenkor szeret a szülő rátelepedni a gyerekére, és így akaratán kívül sokat ártani neki. Az ilyen szülőkre általában nem különösen tud hatni a gyerek, és jön az érzelmi zsarolás, hogy ha nem olyan, ahogy elképzeli, akkor "nem is szeretsz", stb.

Talán könyvekből nem lehet tanulni a szülőséget, de könyvekből is lehet olyan információkat szerezni, hogy egy 17 éves kamaszra nem nyitogatunk rá. A gyereknek nem kell segíteni a szülőnek abban, hogy hogyan nevelje. A gyerek más dolgokban segítse a szülőt, pl. ha beteg, vagy mittudomén.

"A gyereknek nem kell segíteni a szülőnek abban, hogy hogyan nevelje." De még mennyire, hogy kell és segít is már csecsemőkorban is a jelzéseivel, amikor pl. sírással fejezi ki a szükségleteit.

A 17 éves kérdező, ha normális stílusban megbeszéli az apjával, mi lenne a kérése, talán van esélye, hogy javuljon a helyzet, de ha ordenáré módon kifakad, akkor bármennyire birka tűrelműnek is illik lenni egy szülőnek, könnyen lehet, hogy az apa is úgy reagál, mint ahogy a gyerek viselkedett. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, ez már csak ilyen akkor is, ha egy mintaszülőnek a sértő viselkedést is tudnia kellene kezelni.

Ennyi, nincs több mondivalóm a témában.