Nagyon rossz helyzetben vagyok, mit tehetnék?

Csapongóan fogok írni, mert ami épp eszembe jut, azt írom le.

Szóval 26 éves vagyok, itthon élek anyámmal, és a mozgáskorlátozott apámmal. Nem tudok elköltözni, mert a helyzet miatt nincs rá lehetőségem. Nem akarom magamra hagyni anyámat, egyrészt mert óriási a ház, másrészt ő nem bírja egyedül ellátni apámat. Sajnos az alapvető dolgokban is segítségre szorul. Anyám betegre hajtja magát a munkában plusz itthon is hogy minden meglegyen, de ezt nekem rossz látni egyrészt hogy belebetegszik ebbe, másrészt apám nem értékel túlzottan semmit amit érte fáradozunk. Rengeteg a gyógyszere, folyamatos figyelmet igényel, a fél lakást át kell alakítani miatta.

Nekem meg az a bajom, hogy ebben benne vagyok. Természetesen a kötelezettségeimet ellátom, próbálok rá nem egy nyűgként tekinteni, de a családtól semmi segítséget nem kapunk. Mindig csak igérik hogy majd jönnek látogatni, aztán igazándiból egy telefont sem ejt meg egyikük sem, ha meg épp segítségre van szükségem (hogy ne kelljen szabadnapot kivennem hogy kontrollra tudjam vinni) akkor keresik a kifogásokat és egyik se jön.

Elegem van ebből.

Fiatal vagyok még, dolgozok, viszont ebben a helyzetben nemigen tudok félretenni, mivel felemésztik ezek a dolgok ezeket.

A probléma pedig pont ez, hogy nehéz úgymond hazugságban élni. Valahogy nekem kínos ez az egész ami itt van, az a két haverom tudja csak akivel sűrűn beszélek, a munkahelyemen nem is tudják hogy ez van itthon, a szabit is mindig másra fogom amikor kérem. Párkapcsolatról álmodni sem merek, ez körülbelül az esélytelen kategória alatt van kettővel.

És az a baj, hogy a kedvem is egyre rosszabb. Alapból szar, nélkülözős gyerekkorom volt, ráadásul csesztettek is az iskolában, szóval szociális készségeim sincsenek. Jártam pszichiáterhez, szedtem gyógyszereket, viszont ezeket úgy két hónapja letettük. Eddig tök jó volt, viszont mostanában kezdem azt érezni hogy így nincs értelme élni.

Szóval, a beletörődésen kívül mit lehet ezzel tenni? Elköltözni emiatt nincs mód, párkapcsolatra körülbelül nulla az esély. Az elmúlt 1-2 év úgy-ahogy jó volt amíg mindenki jól volt, megteremtettem magamnak azokat a dolgokat, amikre szükségem volt (ruhák, autó, jogsi, éttermes kaják), viszont mióta ez a helyzet van, azóta próbálom megfogni a pénzt, és hiányoznak ezek a dolgok. Egész fiatalkoromban ingerszegény életet éltem, és ebben a pár évben azért jó volt megtapasztalni hogy milyen az, amikor megkeresem a pénzt mondjuk egy új cipőre, de valahogy ez most nagyon depresszív. Most is kéne egy telefont venni így 5 év után mert a mostani kezd lehalni, és ötletem sincs, hogy karácsonyig miből fogom összerakni, vagy hogyan.

Van egy haverom, ő örökölt egy lakást, és kiadta. Otthon él ő is, de neki passzív jövedelemként jön a félhavi fizetésem kb. És ez aggaszt. Ő tavasszal Cipruson volt a haverjaival, most Norvégba mennek. Nekem meg annyi pénzem sincs hogy az országhatárt elhagyjam, egész 26 évem alatt kimaradt az, hogy elmenjünk nyaralni, mert nem volt pénzünk, most meg a helyzet nem engedi. Anno amikre azt mondtam hogy nem érdekel, és nem hiányoznak ezek, most kezdenek kiütni, hogy bakker, de leugranék valahova pár napra. Ilyenkor azt nem tudom megérteni, hogy bakker, én, akit a szülei becsületességre, korrektségre neveltek, mivel vagyok másabb a sors szemében másnál?

A felét nem tudom hogy miért írtam bele, szimplán csak jól esett kiírni magamból. Ha valakit megbántottam, ne haragudjon, nem állt szándékomban.