Csalódtam az anyámban? Hogy birkózzak meg ezzel?

Nekem ő nagyon sokáig egy erős nő volt, aki elintézett mindent nekem, miattam, értem. Egy szörnyű házasságban élt, egy nárcisztikus pszichopatával, csakis miattam, hogy nekem jó életem legyen. Mi voltunk ketten a férje ellen, és mindig felnéztem rá, hogy ezt kibírja miattam.

De rájöttem, hogy sosem volt ő erős, egy szimpla óvónő csak, aki pontosan tudja, hogy a férje nélkül anyagilag nem boldogulna és ezért nem vált el soha, nem azért, hogy nekem jó legyen. Rám fogta, meg arra, hogy "te kérted, hogy hozzámenjek".

Igen, 6 éves koromban, mikor két Barbieval és egy csokival már boldog voltam, a férjjelöltje meg ezt pontosan tudta, és akármikor találkoztunk, kaptam tőle valamit. Persze, hogy azt akartam, hogy az életünk része legyen... De 6 évesen nem tudtam, hogy az előző feleségét úgy megverte, hogy az kórházba került, vagy hogy se barátai, se családja nincsen. Nekem ő anya barátja volt, aki mindig hozott valamit, megengedte, hogy sokáig nézzek mesét és ha ő ott volt nálunk, mindig volt valamilyen desszert is.

Később, miután összeházasodtak, a pasi is megmutatta az igazi arcát és hiába kértem anyától 10-12 évesen, hogy váljon el, azt mondta, hogy miattam nem teheti, mert hogy egyedül nem tudná fenntartani az életünket. Így nőttem fel, bűntudattal, hogy miattam kell így élnünk.

És most, hogy már elköltöztem, külön életem van, látom azt, hogy anyámnak igazából ez tökéletesen jó, tud néha dühöngeni, ordítozni, játszani a mártírt, hogy neki mennyire rossz, de esze ágában sincs lépni, vagy változtatni.