Szülők, hány éves kortól/milyen indokkal várnátok el a felnőtt "gyereketektől", hogy költözzön el?

Az elvárásom attól függene, hogy hol élek(élünk), milyenek az anyagi körülményeim(ink), a gyermek mit csinál(vagy mit nem).

Nyilván egy nagy, családi ház esetében, ha tanulmányaire koncentrál, sikeres benne, akkor akár 35-40 éves koráig sem szólnék érte. A felsőoktatás nem két év, tudom, és ha egy normális munkahelyet talál magának, egy sajátra összeszedni legalább 5-10 év munka. Ilyen esetben nem küldeném albérletbe, hogy aztán onnan ne tudjon sosem szabadulni és más zsebébe tömje a pénzét.

Ha egy egyszoba konyhás garzonban élnénk, akkor is addig marasztalnám, amíg tehetem, hogy rakjon félre és inkább egy banknak fizesse a törlesztőt.

Ha alapból albérletben élnék/nék, akkor leülnék vele és szépen megbeszélném, hogy vagy menjünk egy nagyobba, vagy menjünk külön, ha lenne kivel lakjon. Ott vagy beleadna vagy mehet Isten hírével, mivel idióta, pazarló embert nem nevelnék, illetve, ha már csak azt sikerült, akkor sem akarnám a nyakamon tudni.

Ha az életvitele alapból pazarló, munkakerülő, esetleg csak a bulik, haverok, netántán drogok, pia és a többi, akkor páros lábbal rúgnám ki, legyek bármilyen anyagi szituban bármilyen lakhatási körülmény között. Utána már az ő élete, élje úgy, ahogy akarja.

De, ha milliárdos lennék, akkor is szívesen élnék együtt a gyermekemmel/gyermekeimmel, ha ő/ők is normálisan élnek, nem megyünk egymás agyára.

Nem kevés embertől hallom, hogy a "gyerek" otthon ül, vagy csak aludni tér haza, de kupit hagy, semmit sem csinál meg, neki ez-az amaz kell, de cserébe semmit sem csinál. Rendben a szeretet és család, de valamit valamiért.

Ha esetleg a régimódi, többgenerációs parasztházak egyikében élnénk, akkor is attól függene, hogy a gyermek milyen. Nem csak tőlem.