Vallottad már be magadnak, hogy gyűlölöd az egyik szülőd? Velem most ez történt.
Sokáig tartott felismerni magamban, hogy anyám soha nem azt szerette, aki én vagyok, hanem azt, akinek ő elképzelt engem. Mindig megpróbált beletuszkolni engem ebbe a dobozba.
Egész életem során jellemző volt rá és a kapcsolatunka az örökös kontroll. Egyke vagyok. Mit vegyek fel, kivel barátkozzak, milyen legyen a barátnőm. A legidegesítőbb az volt, hogy állandóan szembesültem azzal, hogy a szomszéd, a tanár, a rokon, a random idegen véleménye mindig fontosabb számára, mint hogy nekem az adott helyzetben igazam van-e vagy sem.
Vendégségben ebédnél mindig nekem kellett szedni utoljára, hiszen ők a szüleim, így "evidens", hogy utánuk jövök, ők viszont átadják az elsőbbséget a vendégeknek, vagy annak, akinél vendégségben vagyunk. Magyarul utánam mindig már csak a kutya jön. De ez csak egy a rengeteg apró mindennapi rendszabályozás közül.
Amikor lázadtam, rondán beszéltem vele, elkezdett írogatni a rokonoknak, hogy milyen vagyok, majd kaptam az üzeneteket neten, hívogattak telefonon, hogy hogyan viselkedhetek így. Az egyszer sem hangzott el kérdésként, hogy miért érzek így, nem mintha közük lenne hozzá vagy meg akartam volna velük osztani. Van apám után egy nálam jóval idősebb féltestvérem, aki soha nem lakott velünk, vele ugyanígy felhős a viszony, anyám nála is beleszól mindenbe. Amikor régebben együtt mentünk a családjához, már visszafelé a kocsiban beindult a kritizálás.
34 vagyok, már 10 éve külön élek, és persze várható volt anyám részéről, hogy elkezd cseszegetni azzal, hogy mikor lesz már unoka, mikor jelenleg komoly kapcsolatom sincs. Itt állandó visszatérő elem egy tinédzserkori exem, akivel 6 évig együtt voltunk, és bárkit mutatok be otthon, mindig azt a nőt emlegeti, hogy szerinte az volt az igazi. Mintha ezt neki kellene eldönteni helyettem.
Most összejöttem egy lánnyal/nővel, aki történetesen fekete. Intelligens, nagyon önálló és úgy tűnik, szeretne is engem (még az elején vagyunk a dolgoknak), de nem akarom túldicsérni. Erre máris megkaptam a finom célozgatást, hogy ő nem akar félvér unokát, "az kéne még". (Ami külön vicces, ugyanis erősen szimpatizál a DK-val meg ezzel a fajta liberális vonallal.) Illetve az, hogy "kezdek kifutni az időből", és csak az időmet rabolom vele.
Mindezt inkább csak kiírtam magamból. Nagyon tömören ennyi a lényeg. Most tényleg azt érzem, hogy gyűlölöm a saját anyám, holott apámmal sokat segítettek nekem abban, hogy lábra álljak, bár tény, hogy kizárólag anyagi téren. Annak ellenére, hogy mindig egy életképtelen hülyegyerekként voltam kezelve otthon, sikerült önállósulnom, bár az kóros önbizalomhiány az egész életemet végigkísérte. Ezt is csak most kezdem el felismerni. Ijesztő, hogy hány tartalmas évem, élményem veszett el amiatt, mert nem mertem belevágni dolgokba.
Mi a benyomásotok erről a helyzetről? Én vagyok rossz ember, hogy így érzek?
A társadalom azt várja, hogy tiszteld és szeresd apád és anyád, de hogyan, ha érzelmileg csak elvettek?
#7 rengetegszer próbáltam már. Szép szóval is. Mindig annyi volt a válasz, hogy én nem szeretem őket (itt mindig többesszémban beszél), és nem fogja megélni, hogy valaha szeressem. És hogy ő is sokszor felteszi magának a kérdést apámmal, hogy mit rontottak el bennem, hogy így látom a dolgokat :D
Tehát megy az érzelmi manipuláció ezerrel. 10 élet se lenne elég ahhoz, hogy minimálisan felülvizsgálja a saját szerepét. Egyszerűen nem így van drótozva.
Nem a felnőtt férfi nyalása-falása a szeretet. Kontrollmániás nárcisztikus.
Ezzel nem lehet beszélni, direkt csinálja. Gonosz. Nem hülye.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!