Tényleg van olyan gyerek, aki felnőtt korában rá sem nyitja az ajtót a szüleire annak ellenére, hogy ők tisztességesen és becsülettel felnevelték?

Ezt csak azok mantrázzák, akik nem akarják bevallani maguknak, hogy rossz szülők voltak.

Én se tartom a kapcsolatot anyámmal, de már előtte is mindig az volt a séma, hogy ő tisztességgel felnevelt minket, meg jó anya volt, pedig apánk lelépett, ő is beadhatott volna otthonba.

Persze, azt nem teszi hozzá, hogy mivel a semmire vállaltak gyereket, ezért válás után konkrétan végigéheztük a gyerek-, és kamaszkorunkat, ő meg folyamatosan ordított, volt, hogy ütött is, kontrollmániás volt, semmit nem csinálhattunk, semmiről nem lehetett saját véleményüknk, sokszor napokig ülni kellett a szobában és nem mertem kimenni, mert mindenért ordítás, vita, cseszegetés volt.

Tiszta lelkiterror volt az egész, érettségi után le is léptem, de szerinte ő jó anya volt. A tesóm 30+ évesen otthonélő szűz, mert soha nem mehetünk sehova, nem lehettek barátaink, barátunk, ő nem lépett és beleragadt az egészbe.

Na, tudom, hogy neki ez a véleménye, hogy tisztességgel felnevelt és én vagyok a rossz, hálátlan gyerek.

Ha valaki megszakítja a kapcsolatot a szüleivel, az mindig a szülő hibája.

De.

Ha a szülő őszintén rendezni akarja a kapcsolatot, és ha kell évekig nem adja fel, és őszintén közeledik a gyerekéhez, akkor helyre lehet hozni.

Akkor nem szokott sikerülni, ha a szülő fafejű, az egója fontosabb a számára mint a gyereke, és nem kíváncsi őszintén, hogy mi bántja a gyereket.

Van olyan. Engem nagymamám nevelt fel tisztességesen, becsülettel.

A lányát ugye szintén ő nevelte fel, gondolom ugyanúgy, mint engem. Amikor már szüksége lett volna a lánya gondoskodására, az a telefont se vette fel neki, nem látogatta, stb.

Én voltam az, aki a halála napjáig foglalkozott vele.

Az anyai nagyszüleim két lányt neveltek fel. A nagynéném úgy havonta egyszer nézett rájuk nagyon max fél órára, anyám hetente ment, majd amikor a nagyapám súlyos beteg lett hetente többször is. Naponta beszélt velük telefonon. Egyformán voltak nevelve, felnőttként is egyformán voltak támogatva, segítve. Mindkét oldalon két gyerek van. Az unokatestvereim ugyanolyanok, mint az anyjuk. Az egyiknél pl van két gyerek, tehet dedszulok voltak már az anyai nagyszüleim: a két gyereket életük során tán ha háromszor látták. Nekem is van gyerekem, vele gyakran jártunk hozzájuk.

Amikor meghaltak a nagyszülők, a nagynéném oldaláról mindenki gyászban borította a Facebook-jat....

Három dolgot kell figyelembe venni:

1. Ahogyan az élet bármely más szerepére is szülő, egy szülő sem tökéletes. Senki nem csinálja végig egy gyerek felnevelését hiba nélkül, és sok helyzet van, amikor nem egyértelmű, mi lenne a helyzet.

Tehát bármelyik szülővel szemben fel tudna a gyerek róni valamit.

2. Úgy 12 éves kortól a kortársakkal való kapcsolat válik hangsúlyosabbá, a kortársak hatása jóval erősebb lesz, mint a szülőké. Ez egy fejlődéslélektani törvényszerűség, amit a szülő nem tud felülbírálni.

3. Felnőtt korban is változunk, elég jelentősen. Vannak akár nagyon rossz időszakaink is, amikor szinte patológikusan negatív színben látjuk a dolgokat.

Ezek alapján el tudok képzelni olyan helyzetet, amikor az illető - akárcsak ideiglenesen is - a háta közepére kívánja a szüleit, nem akarja őket látni, pedig külső szemlélőként a szülő erre nem adott komoly indokot.