Másnak is ráment az élete a pokoli gyerekkorra?

Anyám teljessn elvette az önbizalmamat, amikor kamaszodni kezdtem nem tetszettem neki, mert híztam, meg a saját ízlésem szerinti ruhákat akartam hordani, meg nem seggig érő hosszú hajat akartam. Ezekért napi szinten bántott és volt hogy mondta is hogy nem kellek így senkinek, de amikor volt párom is megkérdezte mit gondolok meddig lesz velem így hogy dagadt vagyok...

28 leszek idén és hiába van egy egészséges boldog párkapcsolatom, a barátom mindennap többször dicsér, én mégis undorítónak tartom magam. Kicsit jobb mert elmentem pszichológushoz de szerintem évek kellenek majd az önelfogadáshoz.

Szerintem meg ki lehet fogni elhivatott, empatikus pszichológust tb-re is. A pszichológia egyébként tényleg úgy működik, hogy pótolja azt a figyelmet, amit gyerekként kellett volna megkapnod. Minél korábban sérült valaki, annál több időbe, akár évekbe telik kikupálni. De azért ki lehet gyógyulni, nem értek egyet azzal, hogy ez olyan, mint a függőségek. Személyiséget persze nem fog senki váltani és irreális elvárás az örök lelkesedés, de kihozhatja a saját jobbik énjét, sokkal jobb életminősége lehet és nagyobb önbizalma, ami nem függ annyira a külvilágtól.

Ami még segít, az a sport, művészet, természetjárás... bármi, amiben örömöd leled, sikert ad, kifejezheted önmagad, és az, ha hasznosnak érzed magad, azaz másokon segítesz. A háziállat (persze, attól függ, milyen) is így tényleg terápiás tud lenni, hiszen gondoskodnod kell róla, rendszert visz az életedbe, nem ítélkezik, megmozgat, őszintén kommunikál veled és kötődni fog hozzád - plusz kerülhetsz közösségbe is miatta hasonszőrűekkel. Gáz vagy sem, sok embernél pótolja a társat, gyereket, valamilyen szinten persze, de azt sem kell lenézni, mert valakinek arra van szüksége.

Aztán közösség, barátok is felér egy pszichológussal, ha van kölcsönös lelki szemetesládád, hogy kicsit kívülről tudd látni magadat mások szemével. Érdemes olyan körökbe eljárni, ahol hasonló érdeklődésűekkel lehet találkozni. (Persze nem azzal az elvárással, hogy rögtön ráakaszkodhatsz valakire, hanem nyitottan arra, hogy új embereket ismerj meg. És hát a bizalomhoz is sok idő kell még kölcsönös szimpátia esetén is.)

Általában az ilyen korai kötődési problémák ahhoz vezetnek, hogy újra kell tanulni a társas interakciókat vagy érzelmeket olvasni. Ezeket mind csak emberek között lehet elsajátítani, könyvekből nem.

Mondjuk azért nem akarom elvitatni, hogy nagyon jó mankók tudnak lenni bizonyos módszerek, amikkel akár könyvben, akár online előadásokon találkozni. Hogy ez most kinek, mi, pszichológia vagy ezotéria/vallás vagy valamiféle life coaching - hát igen a nagy a választék, lehet bátran válogatni, kinek milyen módszer jön be az önismerethez.

Felnőttként meg bármilyen is volt a gyerekkor, már saját magunkárt vagyunk felelősek. Tök jó, ha az ember felismeri, mit rontottak el rajta, de aztán már azon kell gondolkozni, hogy pl. mit nem, mik az erősségei és azzal mihez kezdjen. Nagyon nem szabad a szomszéd fűjére irigykedni, mert mindenkinek más az útja és van, aki jóval kisebb lépésekben tud csak haladni. De kellenek a saját célok, amihez kell az önismeret újra csak. Mindennek ez az alapja. el kell tudni különíteni, mi az, amit a gyerekkorodnak köszönhetsz félelem/szorongás, rossz szokások, beidegződések és fel kell mérni, mik a képességeid és mi az, amit tényleg te szeretnél és nem más elvárása.