Szerintetek traumatizált gyerekkorral az embernek kevesebb esélye van a boldogságra felnőttként ?

ugyanannyi esélye van, még ha furán is hangzik

ez egy olyan tapasztalat amivel a másik kategória nem rendelkezik

persze nem minden helyzetben előnyös, de vannak helyzetek amikor ebből előnyt is tud kovácsolni

nekem több dolog van az életemben ami miatt eléggé negatív gyerekkorom volt, mégis ezek a dolgok miatt lettem az aki

van aki a jó dolgában nem tudja mit kezdjen magával

Sok igazság van abban, amit írsz. A traumát elvileg fel lehet dolgozni, és megerősödve ki lehet kerülni belőle, de ez nem sikerül mindenkinek. Ezért is tartom egysíkúnak, amikor azt mondják, felnőtt ember magáért felel és ne a szüleire mutogasson - ebben is van valami, de amíg egy közepesen vagy kevéssé teherbíró személyiség jó családban kivirágzik és alkalmassá válik az önálló életre, egy bántalmazó környezetben összeomlik, és sose áll talpra.

Sajnos el kell fogadni a tényt, hogy az élet nem a mi igazságosságról alkotott fogalmaink szerint működik. A születéskor adott dolgok (ki mennyire és miben tehetséges, milyen családba érkezik, melyik országban jött világra, milyen nemű stb.) ill. a gyerekkor eseményei kijelölnek egy viszonylag szűk teret, amin belül az egyén a saját erőfeszítéseinek megfelelően mozoghat. Az embereket jelentős részben olyan dolgok alapján értékelik, amikről nem tehetnek.

Szerintem nincs olyan család, ahol ne lett volna legalább párszor veszekedés.

Igazából akkor indulsz hátrányból, ha nem sajátítottad el azokat a skilleket, amikkel be tudsz illeszkedni, vagy egyedül is megélni, dolgozni, stb.

Igen jól mondod. Viszont szinte mindenkinek legalább az egyik szülője bántalmazó valamilyen mértékben. Elég kimenni az utcára, mocskosul bánnak az anyák a gyerekeikkel. Undorító módon ordítanak velük, fenyegetik, rángatják őket. Hagyják, hogy félidegenek emelgessék, fogdossák a rémült gyereket. Otthon ennél is rosszabbul bánnak velük, leszólják őket, mindenért veszekednek, bűntudatot keltenek, zsarolnak, elhanyagolják őket, a gyerek jelenlétében dohányoznak, stb. Szinte mindegyik ismerősöm elbeszéléséből is tudom, hogy legalább az egyik szülője egy ilyen xardarab volt, de az itteni kérdésekből is sokszor kiviláglik.

A bántalmazást nem csak a verekedő szülők követik el, elég sok módja van a láthatatlan bántalmazásnak is. De nyilván minél jobban bántalmazták a gyereket, annál nehezebb lesz neki egyenesbe jönni, és sokaknak sajnos soha nem sikerül.

Meg lehet nézni azokat a kutyákat, akik pici koruk óta szerető családban nőnek fel és azokat, akiket az első időszakban bántalmaznak, de bántalmazás se kell, az is elég, ha az élete első 4-6 hónapját menhelyen tölti emberi szocializáció nélkül. Utóbbiak egész életükben félősek lesznek idegen környezetben. Nagyon hálás, tündéri kutyákká válhatnak, de óriási hátránnyal indulnak és teljesen soha nem lesz meg bennük az az ősbiztonság érzés, mint abban, akit tenyerén hordott az élet első perctől fogva. Menhelyről elsősorban a kiskutyákat kell nagyon gyorsan kimenteni, mert az életük első 8-9 hetében lezajlik a szocializációnak egy olyan szakasza, ami ha kimarad, soha többé nem pótolható teljesen. Továbbá ugyanilyen elsősorban azokat a kutyákat kell onnan kimenteni, akik családban nőttek fel, normális körülmények között, szeretetben, csak valami tragédia folytán elvesztik ezt a családot. Ez lehet egy költözés vagy haláleset. Volt olyan menhelyi tacskó, akit el akartam vinni autóval kirándulni, de fogalmam se volt, hogy fogja bírni az autózást. Mire észbekaptam, már fülig érő szájjal bent ült a hátsó ülésen. Látszott rajta, hogy hozzá van szokva az autókázáshoz. Szegényt azért adták le, mert külföldre költöztek. Vagy az én befogadott kutyám szocializációja se sérült, pedig állandóan utcán volt, azért került hozzám, de a korábbi gazdák egész biztos szeretgették a maguk módján, mert végtelenül barátságos és felszabadult kutya. Csak valószínű a kaput nehezükre esett becsukni, a kutyát kiváltani meg nem akarták, mert 20 ezer Ft-ot nem ért meg nekik a chip, féreghajtás, stb. Ettől még a kutya lelkileg rendben volt, gyerekekhez szokott, tüneményes állatka, egyszerűen főnyeremény. Na az ilyeneket kell kihozni a menhelyekről elsősorban az átlag embernek. Nem azért, mert a szerencsétlenebb sorsú többi kutya nem érdemelné meg, hogy megmentsék, hanem mert ők valamilyen szinten menthetetlenek, örökre sérültek. Hozzáértő állatbarát velük is csodát fog tenni, de egy átlag kutyatartó nem tudja megoldani a problémájukat és ezek a kutyák lesznek állandóan visszadobva a menhelyekre. Ettől még mindenkit buzdítok arra, hogy menhelyről vagy menhely elől fogadjon be, de elsősorban mentsük a kicsiket, mert előttük ott az élet és belőlük még minden lehet és mentsük azokat, akik szenvednek az ember társasága nélkül, mert megtörtént az életük fontos szakaszában a szocializáció, csak valami tragédia miatt váltak gazda nélkülivé. Ez lehet bántalmazott kutya is, ismétlem, ha a kiskutya első 8-9 hetében szerető családban van, csak utána kerül rossz helyre, akkor már meg van nála alapozva az ősbizalom és nem menthetetlen. Ezek a kutyák szeretni fogják az embert, bármit tesz is velük. Meg kell őket menteni.

Ezekből kiindulva és amit az emberi csecsemőkről tudok, akinek élete első 6 hónapjában része volt szeretetben és kellő mennyiségű ölelésben, annak a normális élethez mindene adott. Akkor is, ha később traumatizálódott. Nyilván nem mindegy, mi történt, de akkor is az a véleményem, hogy az életbe vetett ősbizalom alkalmassá teszi a normális életre és kapcsolatok kialakítására, de lehet, hogy sokkal több munkával, mint akit soha nem ért trauma.