Szerintetek traumatizált gyerekkorral az embernek kevesebb esélye van a boldogságra felnőttként ?

5-6 olyan embert ismertem idáig, akiket valamilyen módon bántalmaztak a szüleik. Ebből egyetlen egy olyan, akit kifejezetten sikeresnek mondanék. Mivel szerintem az ő történetéből sokat lehet tanulni, ezért leírom röviden.

Vidéken nőtt fel, az apjának saját alkatrész összeszerelő cége volt, ahol gyerekként sokat dolgozott. Ezt még így irigyelhetnénk is, azonban az apuka rendszeresen verte, úgyhogy 18 évesen felköltözött Budapestre és elkezdett dolgozni távol a szüleitől. Amikor látta, hogy papír nélkül nem jut előre, beiratkozott egyetemre (itt ismertem meg). Akkoriban még rendszeresen füvezett, de szerencsére erről sikerült lebeszélnem. Végül lediplomázott gépgyártás technológus mérnökként. 9 évvel ezelőtt kiköltözött Kanadába, most pedig már saját fémforgácsoló műhelye van kint és baromi jól keres vele.

Családot is alapított. Ő úgy véli, hogy neki az a küldetése, hogy egy sokkal jobb gyerekkort adjon a fiának, mint amilyenben neki kellett élnie. Tulajdonképpen ez hajtja előre nap, mint nap.

A múltat nagyon kevés ember képes levetkőzni. Arra fókuszálj a múltadból, ami épít! (Ennél a haveromnál ez a műhelyben eltöltött gyerekkori évek voltak.) Ha pedig igazi boldogságot akarsz, akkor segíts másokon, hogy jobb életük legyen! Amit adsz, azt fogod visszakapni.

Szegényke utolsó. Neked mindenképp kellene pszichológusi segítség.

Van kiút csak sok munkába telik. Lehet hogy nem lesz olyan életed mint másoknak de lehet jó életed csak sok lelki munka meg egy jó pszichológus kell hozzá

Úgy nőttem fel, hogy mindig másokhoz hasonlítgattak a szüleim és utólag derült ki, hogy több példa is ferdített/torzított volt.. emiatt egy kicsit durvább önbizalomhiány, szorongás és megfelelési kényszer alakult ki bennem. Ehhez pluszban még hozzá kell csapni, hogy bár szeretnek a szüleim (és én is őket természetesen), de ölelést és dicsérő szavakat nem igazán kaptam. Ha valamit jól csináltam, azt természetesnek vették, de ha valamit kicsit elszúrtam.. akkor kaptam rendesen.

Gimiig úgy neveltek, hogy a tanulás a minden. Emiatt én ezt is helyeztem előtérbe, viszont ennek köszönhetően nem alakultak ki igazi barátságok az életemben. Pontosabban talán 2 lányt nevezhetek igazi barátnak, de sokszor azt érzem, hogy nekem fontosabbak ők, mint én nekik.

Nem szép dolog, de irigykedve szoktam nézni azon korombeliekre (egyetemisták), akik nagy baráti társasággal járkálnak ide-oda és jól érzik magukat. A vírus előtt azt hiszem elindultam a jó úton, eljártam itthonról, sokat voltam emberek közt, de még nem volt az igazi. Az a baj, hogy most még inkább bezárkóztam, és szinte kezdhetem elölről. Nem vagyok elég nyitott, idő kell, mire meg merem magam igazán mutatni. Első benyomásokban katasztrófális vagyok, az emberek leírnak egy karótnyelt, arrogáns libának, pedig csak zavarban vagyok és nem tudok mindig rögtön feloldódni :c

Viszont, a vírus megmutatta, hogy azért vannak még körülöttem emberek, akik igenis törődnek velem és számíthatok rájuk. Valamint egyfajta "wake up call" is volt, hogy menjek emberek közé, szervezzek programokat és a pörgősebb élet az, ami nekem való (kb, mint amilyen a vírus előtt volt).