Amúgy egyesek tényleg komolyan gondolják az ilyen válaszokat jogod van meg szakítani a szülővel a kapcsolatot ha így érzed jónak nem túlzás ez?

Senki sem tartozik semmivel sem a szüleinek. A szülők tartoznak a gyereknek egy kiegyensúlyozott, boldog, biztonságos gyermekkorral.

Ők akartak gyereket, neveljék is fel tisztességesen.

A gyerekek nem kérték soha, hogy megszülessenek.

A szülők viselkedésétől fog függni, hogyan áll hozzájuk a gyerek, nem pedig valamiféle társadalmi nyomástól.

Mégis csak ők a szüleid - az engem nem érdekel, hogy világra hozott, szülő akkor lesz, amikor úgy is viselkedik!

A legtöbben nem azért szakítjuk meg a kapcsolatot, mert nem engedett el 14 évesen buliba, vagy kiabált egy 1-esért, intőért, ennél sokkal-sokkal nyomósabb indok kell.

De persze mindenki a "dehát anyád-apád, nem lehetzs ilyen, hogy nem beszélsz velük" - hülyeséggel jön.

Az ilyen embert élből ignorálom, ha idegen, ha családtag, mert mi jogon ítélkezik felettem a tények pontos ismerete nélkül? És mi jogon akar bennem bűntudatot kelteni?

Okkal hoztam meg azt a döntést 10 évvel ezelőtt, ha bárkit érdekel meg lehet kérdezni, elmondom, de vaktában ítélkeni - komolyan mondom, nem értem, mit képzel magáról az ilyen ember.

Ezekben a történetekben még az szokott egy plusz szál lenni, amikor a szülő - csak hogy a saját arcát őrizgesse -, elkezd a rokonok/ismerősök előtt egy lejáratókampányt folytatni és elhordja a saját gyerekét mindenféle hálátlan semmirekellőnek. Mesterien tudják a külvilág előtt fenntartani a tökéletes szülő látszatát; a bántalmazások a 4 fal között történtek.

"Ők nem tehetnek semmiről, ők nem hibásak, ők csak az elszenvedői a gyerekük viselkedésének"

Aztán elsétálnak a közjegyzőhöz, és kitagadják az öröklésből is. Pusztán azért, mert kellően bátor volt elvágni a mérgező szálakat.

Hogy aztán a végrendeleti rendelkezések újra kézzelfoghatóvá tegyék a gyermek számára mindazt, amit már korábban is érzett. A zsigerig hatoló fájdalmat akkor is, ha már megszokott dolog lett számára a kirekesztettség érzése.

Az én szüleim is hibáztak, rengeteg dologban.

Persze ők nem így emlékeznek rá, szülőként nehéz elfogadni ha a gyereked ellen vétettél, nem sokan ismerik be.

Bár ők nem rossz szándékkal voltak mérgezőek, egyszerűen rossz családi mintákat kaptak és természetesen vitték tovább ezeket az életük során.

Manapság már felnőtt vagyok, így megtudom érteni és átlátni, mit miért tettek, tudom hogy szeretnek engem, ezért megbocsájtottam nekik azokat a dolgokat, amiket tettek.

Nyilván ha mondjuk szexuálisan zaklattak volna, vagy ilyesmi, azt nem bocsájtanám meg.

Tehát azért olyan nagyon szörnyű dolgokat nem tettek,

de pl. olyan volt, hogy késtem otthonról, tini voltam, próbálgattam a határokat, ezért pedig anyám a szekrénybe verte a fejem.

Nem gondolom hogy ez a nevelési célzattal elcsattant verés jót tett volna nekem, de most már tudom hogy anyám csak kétségbe esett volt, mert elmesélte.

Sok ilyesmi történt, mindent átbeszéltünk.

A lényeg, hogy ők viszont ezeket megbánták.

De nem hibaztatom azokat, akikkel folyamatosan ilyesmi történt, és a szülei pedig else ismerik, vagy teljesen jogosnak tartották azokat a pofonokat.

Nekem is nagy segítség volt a megbocsájtásban, hogy ők azt mondták, hibáztam akkor, hibáztam ekkor, manapság másképp csinálnám.

Sok ember szülei nem ismerik be ezeket, így nem csodálom hogy nem tudnak felülemelkedni a sérelmeiken.

Igen Kérdező, amikor ezt írom, abszolút komolyan gondolom. "jogod van meg szakítani a szülővel a kapcsolatot ha így érzed jónak nem túlzás ez?" - miért lenne túlzás, az ember azzal tart kapcsolatot, akivel akar, és azzal nem, akivel nem akar. A szülő vállalt gyereket, és nem a gyerek szülőt, a gyereket senki sem kérdezte előzőleg...

Én se tartom a kapcsolatot a szüleimmel vagy 30 éve... és ettől csak boldogabb, kiegyensúlyozottabb vagyok...