Mi lehet az oka annak, ha valaki nagyon szeretett volna gyereket, de mégis megbánta?

"A valaszadonak van diplomája, így nyilván nem azt képzelte el anno se és ma se, hogy a gyerek segedmunkas lesz, hanem azt, hogy ő is diplomát szerez majd."

De még mindig nem értjük, hogy lesz valakiből automatikusan segédmunkás, csak mert nincs diplomája. 2023-at írunk, szerintem azért elég egyértelmű, hogy ma a diploma nem ugyanazt jelenti, mint 20-25 évvel ezelőtt.

Oké, hogy az embernek vannak elképzelései a gyerekeit illetően, merem remélni, hogy az enyém sem csöves lesz az utcán, de ilyen túlzó hozzáállása se legyen már egy szülőnek, hogy ha 16 évesen nem akar tanulni a gyerek, biztos elkallódó, alsó társadalmi rétegbe való segédmunkás lesz belőle, ami ciki és ezért még kell bánni, hogy van, mert nem lesz diplomája...

Én vagyok a 16 éves lánygyermek anyukája. Kicsit összekeveredtek a válaszok, ami nem meglepő az anonimitás miatt.

Szóval a lényeg, leegyszerűsítve: mielőtt gyereket vállaltam, felkészültem anyagilag, szakmailag, párkapcsolatilag, stb. a gyerekvállalásra. Azért vállaltam, mert hiszem, hogy a jó gèneket tovább kell örökíteni és gondoltam, hogy egy ilyen ideális családi környezetbe születő gyermek boldog lesz és nem a nyomort termelem újra magam körül. Nem sikerült, pedig mindent megtettem. Szeretem őt és ha soha nem lesz normális munkája, akkor is szeretni fogom, amúgy jó humora van, népszerű, társasági ember, gyönyörű, szépen énekel, stb. egy csomó jó tulajdonsága van. De érzem, ahogy csúszik lefele, most a technikumban a társasága is olyan, amilyen, a fiúja is, hadd ne magyarázzam mivel jár, ha valaki szándékosan lesz@r mindent és csak a szórakozás és haverok érdeklik. Értsétek meg, hogy ebben nem a diploma maga a lényeg! És félek, igen, félek, hogy ő is egy lesz a discobalesetes, drogos fiatalok közül, vagy leányanya lesz, vagy kihasználják, mert amúgy nem buta, de nem nyitott a világ dolgaira, így nem elég tájékozott. A vele való életem részemről folyamatos megalkuvás, aggódás, lemondás. Ezt csak az érti, aki hasonló helyzetben van. Valóban, "megjöhet az esze" még, de amit most csinál, az rendkívül aggasztó.

Nem fogom kitagadni, nem küldöm el itthonról, semmi ilyesmi, szóval le ne fejezzetek már.

Számos oka lehet ennek, de én az összes nehézség miatt sem bántam meg soha, viszont el tudom képzelni, hogy más másképp érez.

Kisbaba korban azok a szülők szokták megbánni a gyerekvállalást, akik agyilag nem készültek fel arra, hogy az életük már soha nem lesz olyan, mint gyerekvállalás előtt. Az ilyen szülők nem bírják elviselni a gyerekvállalással járó terheket és a felelősség súlyát. Más dolog elképzelni, milyen lesz majd gyerekkel és megint más megélni ezt nap mint nap.

Vannak, akik a párkapcsolatuk felbomlása utáni terhekbe roskadnak bele, különösen ha a távozó fél eltűnik, gyerektartást sem fizet. Ez szintén okozhat olyan krízist egy szülőnek, ami miatt támadhatnak olyan gondolatai, hogy elrontotta az életét, megbánta a gyerekvállalást.

A kamaszkor is megviselheti az idegeket, főleg akkor, ha nagyon erősek lesznek az ellentétek és mindennaposak a csatározások. Ez pl munka mellett szintén elég idegtépő tud lenni.

Olyan is lehet, amikor a felnőtt gyerek hátat fordít a szülőnek vélt, vagy valós sérelmei miatt, de ettől még a szülőnek lehet más véleménye a történtekről és érezheti azt, hogy ez miatt megbánta a gyerekvállalást.

Biztos vannak egyéb okok is, a fenti élethelyzeteket részben magam is megtapasztaltam, de én nem jutottam el odáig, hogy bármikor is megbánjam a gyerekeim vállalását, de el tudom képzelni, hogy van, aki gyengébb és ilyen gondolatai támadnak.