Miért nem ismerik be a szülők, ha hibáztak a gyermeknevelésben?

Én abba a korosztályba tartozom, amiről írtál, 54 vagyok. Viszont én nem a mi korosztályunknál láttam ezt, hanem anyám korosztályánál. Na ők a kőkemény fejű "én-mindent-jól-csináltam-te-vagy-a hülye" felfogású emberek.

Szerintem az én korosztályomban már nagyobb a laza szülők aránya, lányommal is barátnői a kapcsolatom (és nem csak szerintem, szerinte is).

Ez az ő korosztalyuk sajátossága.

Mi noveremmel 30 elejiek vagyunk, van neki egy 1,5 éves gyereke. Anyám meg csak puffog, hogy majd akkor ti jobban csináljátok. Volt, hogy kilogatta az erkélyről(1. emelet) és nem értette, hogy miért baj. Merthogy pl nővérem meg mindenhova felmaszott legyen az létra vagy tető.

Másik kedvencem, hogy panaszkodik, hogy nem beszelgetunk vele. Hát nincs miről.

Szinte soha(1-2 kivétellel max) nem fordulhattunk hozzá, ha gond van, mert ugyis mi vagyunk a hülyék.

Végtelensegig lehet sorolni.

Az ő koruk teljesen más volt mint a mostani. Akkor az volt a nézet, hogyha a gyerek meghal, akkor meghal. Most meg pozitív meg kötődő nevelés van.

Szocializmus vívmánya volt, elvégre generációkon keresztül fenn tudják tartani a hatalom gyakorlását az elfoglalt népen.

Az erőszakkal való nevelés létrehozott egy szolga generációt, aki kb. csak a munkának él és elfogadja a sorsát.

A mostani generáció már azért kezd ettől elszakadni, teljesen más nevelési mintát alkalmaznak és mások az értékek is.

Nyilvánvalóan nem ismerik be, hogy tévedtek, elvégre ők is ilyen nevelést kaptak, sajna azt vitték tovább és nyilvánvalóan a mai módszer szerintük "elkényeztetés".

Szóval sok okozata egyikéről beszélünk.

Minden korban más volt a gyerekneveléstrend és annak megfelelően nevelték a gyerekeket. És most itt nem olyan elmebajokról beszélek, mint amit a 2-es írt az emeletről lógatásról, mert ez még akkoriban sem volt jellemző.

Normális embereket alapul véve, egy szülő szerette a gyerekét és csak a javát akarta, még ha az ehhez vezető út egy emberöltővel később akár vitatható is.

Kivételek mindig voltak és lesznek, ahogy én is az vagyok a 70 évemmel.

A szerintem rossz szülői példa miatt átestem a ló túloldalára és még a mai trend szerint is túl liberálisan neveltem a gyerekem, alaposan elkényeztetve is. Egész másképp csinálnám ma már, de az ilyesmit csak utólag tudja az ember, az események tükrében.

Nekem pl anyum elmondta, hogy így majd 50 éves fejjel, azért sok dolgot másképpen csinálna.

Csak példának.:

-Pénzel való takarékoskodás (ő és a környezetében élők még úgy nőttek fel a kommunizmusban, hogy napról napra éltek. Nem nagyon tudtak spórolni, mert nem volt miből)

-Nagyobb odafigyelés (meg volt nekik szokva, hogy anya-apa reggeltől estig gürizik, így ők a saját maguk urai voltak. Egy szabad embernek, aztán próbáld meg megmagyarázni, hogy miért kellene a saját gyerekét bizonyos korlátok közé zàrnia)

Szóval lényeg a lényeg.. alapvetően mindenki azt hozza magával, amit otthon kap/lát, vagy annak az ellenkezőjét. Szerintem ebben a korosztályban több van, aki azt hozta, amit látott. Mi fiatalok azért pl az internet miatt is, már bizonyos esetekben sokkal szélesebb látószögben látjuk a világot, mi vagyunk talán az első olyan generáció, akik észrevették, hogy nem feltétlenül kell követni mindent, amit a felmenőink képviseltek.

De azért ez sem mindig jó. Van, aki a mi generiacionkbol is elég erősen átesik a lo túloldalára.

Átesik a ló túloldalára alatt mit értünk?

Hogy mondjuk nem üti, vagy nem kiabál rá ha rosszul csinál valamit, hanem próbálja más módon kezelni a helyzetet?

Szerintem van ami elfoghatatlan az a testi fenyítés, vagy a lelki zsarolás.

Ismerős... apám is ilyen. Lelkileg csődtömeg vagyok miatta. Írtam neki levelet 13 évesen, korán felismertem, hogy nekem valami jó, de nem olvasta el. Elmondtam neki a felszínt, hogy mi zavar, változtasson rajta, ne csinálja, de csakazértis csinálta. 17 évesen újfent mondtam, hogy utálom, hogy MINDIG kritizál, nekem az nem jó, ne csinálja. Válasz? Az én érdekemben teszi, hogy mire kikerülök a nagybetűs életbe, ne érjen meglepetésként, sérelemként, hogy engem kritizálnak, mert így hozzászokok. Ő jobban tudja.

Ja, nagyon... Ha én bocsánatot kérek valamiért, akkor az a baj, mert mit kezdjen a bocsánatkérésemmel, azzal nem lesz jobb. Ha nem kérek bocsánatot (mert már meguntam, hogy régen csináltam, mégis lehordott), csak nézek rá és hallgatom őt, akkor az a baj, és egy büdös paraszt vagyok, aki nem bírja beismerni a hibáját, és ahogy nézek, láthatóan nem is érdekel engem, beleszrok az egészbe. Ő pedig mindig elismeri, ha hibázik. --- Vagy nem. Vagy ha igen, ezen kevés alkalmak zöme annyiból áll, hogy előtte kikelt magából, aztán odamond nekem egy bocsit. Volt, hogy nem tudott elérni telefonon, korábban vett kínai kaját. Felrongyolt, hozzám bas.ta a kínai kajás zacskót, elkezdett ordibálni leesett cukorral (cukorbeteg, sokszor jön a hülye), aztán elviharzott. Másnap elmondtam, meg is mutattam neki, hogy ez nem úgy volt, hogy beles.artam a hívásába, hanem nálam nem is mutatkozott hívás. Erre úgy nézett, mint aki nem tudja, mit csináljon, aztán hirtelen a mellkasomhoz dobott egy nagy tobleronet, ami aztán leesett a földre, és azt mondta, hogy "akkor bocsi, tévedtem".

Én a megbeszélés híve vagyok, ő meg amióta cukorbeteg, indulatos, és már korábban is nehezére esett a megbeszélés. Ő a tapasztaltabb (ami igaz is, hihetetlenül sok helyen, munkában próbálta ki magát), ő csak segíteni akar, okítani, bla bla bla. Tehát én meg egy tapasztalatlan hülyegyszerek vagyok, akinek kvázi bármi ötlete támad, az szerinte úgy nem jó, ha ő nem ért egyet. De ha másnak mondanám, furcsamód nem tartják hülyeségnek. 🤦‍♀️