Bontottam a jegyességet a vőlegényemmel. Mit csináljak anyám faggatózásával?

Szívesen megnéznélek titeket is egy olyan kapcsolatban, ahol fittek vagytok, dögösek, ápoltak, illatosak, hogy tényleg tetsszetek a párotoknak, konkrétan a seggetek/melletek a párotok arcába toljátok és nem veszi a lapot, hogy mennyire kívánjátok vagy csak "elfogadja" a közeledést, de sosem kezdeményez. Az elején "elvettem", amire szükségem volt, úgy gondoltam, hogy ez valami önbizalomprobléma nála és nekem kell a nyitottabbnak lennem ahhoz, hogy ő is az legyen. Nem talált. De kíváncsi lennék, ki mennyire érezné magát kívánatosnak, ha hónapokon keresztül ezt az ignoranciát kapná az arcába és mikor szóbahozza a korábbi közeledéseit, úgy néznek rá, mint valami szaros űrlényre, hogy "jaaaa, te akkor szexelni akartál volna?". Miért, te nem? Te soha, csak én? Nekem tettél volna szívességet valamivel kapcsolatban, amit a legtöbb ember imád csinálni vagy miről beszélünk épp?

Mikor zuhanyozni hívtam és nemet mondott, mert ő "még nem akart zuhanyozni", mikor mellé álltam egy szál bugyiban és csak mosolygott rám, majd visszafordult játszani, mert azt hitte, csak "odaköszönök", mikor hiába mászkáltam nyáron meztelenül otthon, mert egy érintés nélkül elment mellettem, mikor elkezdtem vele flörtölni egy buliban és kiröhögött, hogy részeg vagyok vagy mikor próbáltam elterelni a figyelmét filmezés közben, de ő végig akarta nézni a filmet... Na, akkor bennem is eltört valami. Olyan voltam neki, mint valaki, akit túlságosan szeret ahhoz, hogy "bemocskoljon" azzal, hogy például vadul szexel vele. Nos, én tényleg próbáltam, de szép lassan megsemmisültem érzelmileg. Próbáltam az ágyban mindent, hogy meghozzam a kedvét, mindenhez úgy állt, hogy ha van, az végülis jó, ha nincs, akkor meg neki nem hiányzik, majd úgyis keresem, ha nekem kell, ő addig elvan. Ezt is mondtam neki, utána ideig-óráig próbálkozott, aztán megint bekényelmesedett és csak nekem volt fontos. Nekem ebből kurvára elegem volt már és átkozottul megalázó volt, hogy oda kell sunnyognom, próbálkozni és mikor elfogyott a türelmem, nyíltan és közönségesen megmondani neki, hogy ha most nem jön, elmegyek és kielégítem magam. Mert csak ebből értett. Erre rendszerint rácsodálkozott, hogy "én akkor és ott *tényleg* szexelni akartam vele, nem csak úgy mondtam?"... (sosem "csak úgy mondtam", nem tudom, honnan szedte, sosem vicceltem ilyesmivel). Mindenki szerint jó csapat voltunk, ő a legjobb barátom. Igen, barát, egy ideig társam volt, de nem tudott mindenben az lenni. Sokmindent elértünk együtt és a szeretetünk is ki tudtuk mutatni egymás felé. Elhalmoztuk egymást, törődtünk egymással, olyan érzésem volt, mintha végre lenne családom (miután nekem agresszív, neki alkoholista apja volt és ettől alapjaiban hullott szét a származási családunk). De semmi több nem volt ez egy érzelmi nyugalomszigetnél. És ez nekem nem volt elég egy idő után. A szakember mondta, hogy hozzá olyan párok járnak általában, akiknek volt egykor egy olyan pont a kapcsolatukban, ahova szeretnének visszatérni valamilyen szempontból (például a nemi életükben), mert akkor még jó volt vagy nagyjából rendben volt. Nem értette először, hogy mit is szeretnénk valamivel, ahol sosem volt szikra, szenvedély, csak érzelmi egymásba kapaszkodás, szereret, törődés, holott állítólag (szerinte) egyikünk sem aszexuális. Egy ideig jártunk hozzá, én elsírtam neki a fentieket, a párom szerint ezek egyáltalán nem voltak egyértelmű jelzések és ő szeretett velem lenni és nem értette, ehhez nekem miért kell az, hogy egy "állatnak" mutassa magát néha. Tanultuk pár módszert a hatékony kommunikációra, de a szégyent, ami kiépült bennem a befulladt próbálkozásaim során az évek alatt, már nem tudtam levetkőzni vele szemben. Próbáltam jó képet vágni hozzá, de folyamatosan az villant be, hogy korábban mit éreztem, mikor ignorált és ettől csak összerándult a gyomrom. Szerintem többet sírtam ebben a kapcsolatban a szex miatt, mint összesen azért, mert valamelyik korábbi gyökér exem szemét volt velem emberileg. Az legalább egyértelmű volt, hogy szakítani kell, itt meg mindenki ezt a szart önti a nyakamba, elbagatelizálva, amit érzek. Ha nem rakja a szennyesbe valaki a szaros gatyáját, akkor mindenki habzó nyállal ordít, hogy szakítsak vele, tiszta sor. Ha a párom miatt nem érzem magam nőnek, mert hónapok óta nincs orgazmusom és ennek ellenére rá sem nézhetek másra, akkor azt azért javítsuk már meg, ugye? Hát, nem.

Teljesen porbadöngölt, magabiztos, vagány csaj voltam, mikor megismert és magamra sem ismertem, annyira nem volt a végére önbizalmam. Ugyanúgy néztem ki, mint a kapcsolat elején (talán jobban is) és konkrétan egy prűd néninek éreztem magam, mikor kiléptem, mert úgyis kellett viselkednem ahhoz, hogy biztosan ne lépjek át egy határt másokkal szemben (szerencsére nem tartott sokáig). Nem érzek iránta semmit és igenis fájt, hogy mennyi ember fejezte ki ezidő alatt az érdeklődését felém és én rájuk sem néztem, mert szerettem ezt az embert és tőle vártam volna azokat a dolgokat és tényleg hittem benne, mikor eljegyzett, hogy attól, hogy egy olyan helyzetben jöttünk össze, mikor mindkettőnknek az érzelmi biztonság volt a fő szükséglete, meg tudjuk oldani azokat a dolgokat is, amikre normális érzelmi állapotban vágynánk egymással. Férfitúlsúlyos szakmában dolgozom, napi szinten vonzóbbnál vonzóbb férfiak adták a tudtomra, hogy jó nő vagyok és a kisujjam sem mozdítottam nekik. Mert nem lehetett. Mert tudtam, hogy ha belemegyek a flörtbe, a jelenlegi állapotomban olyan dolgokba is belecsúszom, amibe nem akarok. Miközben aki otthon várt, annak a szemében láthatatlan voltam, mint nő. Nem, bocs, nem, elég volt, borzongok undoromban attól is, ha visszagondolok. Pedig a vőlegényem egy kifejezetten vonzó férfi volt külsőre. Igazából belsőre is, csodás ember, nagyon okos, szellemileg is nívós, csak úgy éreztem, én nem leszek elég vonzó neki soha ahhoz, hogy bármit megmozgassak benne és akarjon úgy igazán, ne "csak" szeressen (amit a mai napig tagad, de hajamra kenhetem, ha utólag, szóban elhadarja, ahogy az üléseken is, hogy mennyire vonzónak és gyönyörűnek tartott végig, holott akkor és ott semmi jelét nem mutatta, csak mikor számon lett kérve, hogy miért nem tetszem neki - így már könnyű, így én is tudom azt mondani a 20 évvel ezelőtti szülinapomra kapott ocsmány babára, hogy nagyon tetszett ám, azért sírtam). A viselkedésével teljesen kiölte belőlem a szenvedélyt és a lelkesedést. Szóval igen, van ilyen is.

Nem kell egyetérteni a döntéseimmel, szerencsére nem kértem benne megerősítést, mert kellően biztos vagyok benne magamtól is. Volt egyéjszakásom azóta (igen, hatalmas r*banc vagyok, lapozzunk) és nem volt igazából semmi extra, mégis úgy érzem, hogy az égen az összes csillag nem lenne elég ahhoz, hogy én még egyszer bárki miatt lemondjak a szexről és az érzésről, hogy valaki átkozottul kíván engem. Nem fogok még egyszer kikötni ott, hogy úgy érzem magam, ahogy ebben a kapcsolatban éreztem. Mondanám, hogy sajnálom, de kurvára nem. Lehet pukkadozni, be lehet indítani a r*bancozómasinát, őszintén nem érdekel. Ha az vagyok, hát az vagyok, az irigy tinilányok is mondták már ezt rám középiskolában, mikor két centivel magasabb volt a sarka a cipőmnek, nagyjából annyira veszem komolyan azóta is. :) Akkor inkább sosem legyen férjem meg családom (nem mintha akartam volna gyereket onnantól, hogy kiléptem a gyerekszobámból és magamat kell eltartanom), bár az alapján, amit az ismeretségi körömben látok, a kettő nem zárja ki egymást, sőt, kéz a kézben jár a legtöbb párnál. Sokáig azért nem mertem kilépni, mert féltem, hogy senkinek sem kellenék semmire. De mindenféle önteltség nélkül: nálam idősebb, kövérebb, igénytelenebb, kibírhatatlanabb, butább, akármibb nők is boldogabb nemi életet élnek (egyáltalán, van nekik), mint én az elmúlt években. Ettől csak mégfrusztráltabbnak érzem magam utólag, de ez más kérdés. És mondok még valamit, még össze is jönnek velük. Szóval miért is kellett volna maradnom és küzdeni és egészen pontosan meddig még? 4 évet dobtam ki az ablakon, mennyit kellett volna, hogy ugyanide eljussak újra és újra? 14-et? 54-et? Hm?

A kérdést nem követem tovább, mert a válaszok már nem arról szólnak, amire kíváncsi voltam. A magánéletemen akartatok csámcsogni, hát tessék, akkor csámcsogjatok. Remélem, a torkotokon akad. További jó ítélkezést!