Bontottam a jegyességet a vőlegényemmel. Mit csináljak anyám faggatózásával?

Sziasztok!

A párommal nemrég szakítottunk és költöztünk külön. Egy hónapig kerültem a témát anyám felé, nem akartam neki szóbahozni, mert nem akartam a kellemetlen kérdéseket. Végül nem tudtam titkolni tovább, el kellett mondanom neki. Amint tudomást szerzett róla, elkezdett hisztizni, hogy miért nem szóltam hamarabb, stb. Ráadásul pont rosszul jött ki az időzítés, mert bőgve hívtam fel, mivel csőtörés volt a házban és úgy volt, hogy ki kell költöznöm pár napra azonnal (végül nem így lett). Nem tudtam volna máshova menni, csak anyámhoz, és az egész dolog rettenetesen zsúfolt időszakomban ért, kiborultam. Ezt ő annak tulajdonította, hogy biztos az exem miatt bőgök és konkrétan kioktatott, hogy ha sírok miatta, minek hagytam ott...

Na pont ezért nem mondtam el neki semmit, amíg csak lehetett. Meg azért, ami ezután jött. Naponta 50 kérdéssel ír rám, amiben visszatérő az, hogy teljesen életképtelennek tart, arról faggat, hogy mit ettem, tudok-e főzni (mintha a kapcsolatomban nem én főztem volna szinte kizárólagosan), van-e mit ennem, nem vagyok-e szomorú, jól vagyok-e, miért nem szeretem az exem, stb... Hozzáteszem, hogy anyagilag teljesen független voltam tőle, van saját otthonom (itt éltünk együtt), saját keresetem, megoldom... De ezt anyám nem érti meg. Eldarálja a túlféltő kérdéseit (de felém sem nézne hónapokig, pedig 30 percre lakik innen busszal) majd szúrósan odaböki, hogy "te tudod"... Igen, én tudom! Nem hobbiból bontottam a jegyességet. Elmondtam neki a szakítás okát (nem volt kémia köztünk, hogy szépen fogalmazzak) hátha attól lenyugszik, de nem érti meg az okot. Állandóan azzal jön, hogy apám és közte sem volt (bár apámmal ez volt a legkisebb probléma, ennek ellenére 30 évig házasok voltak) és hogy közte és az új élettársa között sincs szerelem de a szeretet elég. Nem akartam belemenni a konkrét okokba, ezért mondtam csak ezt, nem hiányzik, hogy az anyám azon csámcsogjon, hogy az exem nem tudott kielégíteni és majdnem egy évig harcoltunk, hogy jobb legyen, teljesen hiába, mire feladatuk és hiába szeretem, mint embert, még csak 26 éves vagyok és nem akarok így leélni egy életet, sem vele maradni és megcsalni. Ezt az öregek képtelenek valamiért egy nőtől valós okként elfogadni...

Mindegy is, ma találkozom anyámmal először személyesen az eset után és bár írásban tudtam kezelni, személyesen nem tudom, hogy fogom-e tudni. Szeretem anyámat, de őszintén ehhez kurvára semmi köze, de ha ezt így megmondom neki, csak megsértődik. A pofátlan kérdéseivel így is megnehezíti az érzelmileg mehet helyzetem... De ha ezt mondom neki, akkor meg rákezd, hogy ha ennyire megviselt a szakítás és ennyire szeretem akkor minek szakítottam, menjek vissza hozzá. Nem tudom elmagyarázni neki, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mit tegyek?