Mi a véleményetek az olyan anyáról, aki a gyereke (már felnőttre gondolok) szemébe megmondja, hogy bár ne szült volna/megbántam hogy megszültelek?

De az.

Anyám annó valami hasonlót vágott a fejemhez igaz én akkor még kamasz voltam (17) azóta nem tartjuk a kapcsolatot.

De életkortól függetlenül sem vágom a gyekem fejéhez bár ne szültem volna meg, mert nem az adott ember tehet róla hogy megszületett.

Megkaptam,azért mert fiú lettem és nem lány.

Aztán azért,mert azt a lányt vettem el,akit szerettem és nem azt,akit ő gondolt.Válás lett évek múlva sajnos.Nejem lelépett mással.

Ekkor kijelentette ,hogy ne "nőzzek" mert őt kell ápolni majd,ha úgy alakul.És elképesztően örul annak,hogy nincs párom.Mert ő a fontos.

Anyám egyáltalán nem szeretett sosem,csak a kötelező ellátást adta meg.Egyébként az unokáját is kóstolgatta,de a lányom évente kétszer látogatja ezért.

Pmre válaszolva, 5ös vagyok:

természetesen nem odavágva a gyereknek mindenféle sértéseket vagy szidalmakat, főleg nem amíg valóban gyerek a gyerek, hanem ha már kellően érett személyiség, többet látva és tapasztalva az őt körülvevő világból meg fogja érteni egy elmélyültebb beszélgetés részeként.

És igen, nem a gyerek akart megszületni, viszont a szülő sem tudja előre, hogy mivel is jár mindez, nem lehet felkészülni mindenre.

Amúgy meg az emberek nem hülyék, ők maguk is rájönnek idővel, hogy apjuk-anyjuk élete mennyire másfelé is kanyarodhatott volna, de addigra már általában túl késő.

Kövezzetek meg nyugodtan. Én elmondtam a lányomnak. Nem így, hogy "megbántam, hogy megszültelek", hanem 8-as szavaival élve "egy elmélyültebb beszélgetés részeként" került terítékre a téma. Ő most 26 éves, tanult, nagyon intelligens, okos lány, férjnél van, jó munkahelye van, építi a karrierét. Én annyit mondtam neki, amikor erről beszélgettünk, hogy - bár az életemet odaadnám érte, és ez nem üres szöveg, és nála jobb gyereket nem kaphattam volna, igazi tündérkirálylány, de: Ha....időben....visszamehetnék, nem szülnék. Mivel ami a gyerekemet bántja, az engem is bánt, ami a gyerekemnek fáj, az nekem is fáj. És ez borzasztó érzés (voltak meredek dolgok, betegség, baleset, kórház). Mondtam neki, hogy egy szülő mindig annyira boldog, amennyire a legboldogtalanabb gyereke boldog.

Szóval tudja, hogy nekem nem a meg nem történt önmegvalósítással, vagy az éjszakai felkelésekkel, a lázcsillapításokkal, szülői értekezletekkel, satöbbikkel volt bajom, ezeket a legnagyobb jószívvel csináltam, hanem én majd belepusztultam a féltésbe,aggódásba, és abba, ha őt bántotta bármi is.

Ez azért más, ebből értelmes fiatal-felnőtt levon(hat)ja a következtetést a jövője tervezésekor. Hát ennyi...