Hogy lehet feldolgozni a szülők halálát? Hány éves voltál, amikor meghalt a második is és hány éves volt ő? Hogy tudtad elviselni?

52 évesen még örülj, ha élnek a szüleid. Másrészt igen, két lehetőség van. Az örökagglegények élnek tovább, egyedül, mindenki nélkül, max ha elég idősek, betegek lesznek, napi fél órára beugrik egy gondozónő kenyeret, vagy ebedet vinni, megnézni nem e haltál még meg.

A másik lehetőség, amit szintén sokat látok, hogy az illető pár hónap, év múlva öngyilkos lesz.

Most mit mondjunk, mit akarsz? Egyedül vagy, leszel.

Nekem van férjem, vannak gyerekeink. Ha a szüleim meghalnak, ha az ő szülei meghalnak, a velünk egy korú barátaink még mindig itt lesznek, a házastársunk még itt lesz, a gyerekeink itt lesznek.

Ha a férjem halna meg, na az nagy csapás lenne. Bele se merek gondolni. Max a gyerekeim tudnák bennem tartani a lelket, de nem tudom meddig.

Másrészt a szüleid nem tudom mennyire vannak jóban, de ilyen idős emberek nem sokkal szokták túlélni egymást. Amint az egyikük meghal, a másik is követi nem sokkal általában, néhány hónap, 1-2 év.

Mint látod, mindenkit máshogy érint. Én 36 évesen vesztettem el 66 éves apukámat, anyukám még él.

Természetesen egy erős élmény a szülő elvesztése, de ez az élet rendje, úgyhogy nem okozott feldolgozhatatlan traumát. Nyilván sokat gondolok rá, szomorúbb lett a világ egy fokkal, de megyünk tovább, amíg mi következünk.

Ha anyukám is meghal, ugyanerre számítok, még magányosabbnak fogom magam érezni, de nem hiszem, hogy összeomlanék.

Én még szerencsére nem tudom, de édesanyám nemrég "árvult el" teljesen, az ötvenes évei végén. Azt látom, hogy bár nagyon fáj neki, de az élet valahogy ment tovább. Rengeteg tennivalója, dolga van, vannak még vele családtagok, visz még a vállán feladatot, felelősséget, vannak még kapcsolatai. Újra benne van a hétköznapokban.

Tényleg akkor van nagyobb baj, ha a szüleid után senkid sem marad.

Nem akarom elbagatellizálni, mert biztos nehéz lesz.

De igaza van azoknak akik írták, sajnos ez az élet rendje. Apámon láttam most nemrég, mikor meghalt a bátyja, akivel nem is volt túl szoros a kapcsolata. Megviselte. Szerintem ilyenkor óhatatlanul átfut az ember fején az élet törékenysége, mindannyiunk halandósága, a lehetőség hogy mi következünk.

Érdemes erre objektíven készülni. Ami persze nem ilyen egyszerű, de nagyon nincs más megoldás. Ha hiszel esetleg bármiben, Istenben, túlvilágban, reinkarnációban, akármiben ami belefér a világlátásodba, segíthet a feldolgozásban.

12 éves koromban halt meg apukám, 17 éves koromban anyukám.

Nagymamánk nevelt tovább bennünket, van egy 10 évvel fiatalabb öcsém.

Baromi nehéz volt de menni kellett tovább, pont érettségi előtt voltam, az öcsém elsős volt általános suliban. Szulőikre én jártam, én tanultam vele.

Nehéz volt de vittük valamire szerencsére