Mi lesz, ha a gyerek a szülőt "túlnövi"?

Normális esetben a szülő örül és nem alakul ki féltékenység.

A szüleink is jobban élnek mint az ő szüleik éltek, és szerintem a legtöbb esetben ez így van.

A saját tapasztalat és a környezetem alapján írom ezt.

2

Éppen ezért a viszonyunk sem túl szeretetteljes, bár beszélni beszélünk.

Ez mégis hány embert érinthet? Jön valaki a mélyszegénységből, aztán teljesen a saját erejéből elvégzi az egyetemet és lesz szép nagy háza, szép nagy családja, stb. Ja és a szülők nem hogy örülnének, milyen ügyes a gyerekük, hogy mindenféle támogatás nélkül elérte ezt, hanem elkezdenek rá fújni. Nem igazán életszerű.

Nagy általánosságban marhára nem a saját erejéből tudja a gyerek elvégezni az egyetemet, hanem szülői támogatással, sőt szokszor a nagybetűs életet is. A többi igazából szerencse kérdése (is). Mármint a szép családi élet. De egy normál családban az a természetes, hogy a szülő jobbat akar a gyerekének, mint ami neki megadatott, vagy el tudott érni és uram bocsá' még örül is neki.

Szerintem nem minden esetben megállapítható, hogy a gyerek "túlnőtt-e" a szülein. Mi van akkor, ha képzettebb, de rosszabbul él? Vagy ha papíron kevésbé képzett, de értelmesebb? Vagy ha kevesebbet keres, de nagyságrendekkel több empátiája és önismerete van?

Összességében normális szülő örül a gyereke sikereinek, függetlenül attól, hogy azok az élet mely területén jönnek, és milyen kicsit vagy nagyok. Sajnos nem minden család ilyen, és előfordul féltékenység, vagy harag, mert pl. a gyerek nem a szülő elképzelésének megfelelő pályát futotta be.

Attól függ milyen a kapcsolat. Nálunk speciel alapból rossz a kapcsolat az érzelmi oldalt nézve. Én szerintem a jó kapcsolat része a kiépült bizalom, az egymás iránti érdeklődés, egymás tiszteletben tartása, hibák esetén bocsánatot kérni egymástól. Szerintük meg ők mindig beleszólhatnak az életembe, függetlenül attól, hogy anyagilag függöm-e tőlük vagy sem, nekem tisztelni kell őket, de fordítva nem, ők nem hibáznak nem kérnek bocsánatot, nincs is miért, mindig igazuk van, bizalmat kiépíteni nem kell, a gyereknek korától és helyzetétől függetlenül elszámolási kötelezettsége van, és ha nem teszi, akkor egy büdös köcsög. Ja meg a gyerek azért kell, hogy ne maradj magadra öregkorodra. Szerintük ennyi szülőnek lenni, meg anyagilag biztosítani dolgokat, és akkor minden fasza.

A szüleimnek csak szakmája van, érettségi nélkül, én jelenleg egyetemen tanulok. Ők nyilván támogatnak anyagilag, ha éppen szükségem van rá, de igazából ez arról szól, ahogyan ők felfogják, hogy ez szülői kötelesség, mit gondolnak mások a faluban, ha nem teszik meg. És ezenkívül semmi dolguk nincs szülőként. De az, hogy egyetemen tanulok, az nekik csak annyi, hogy még egy dologra lehet mutogatni, hogy miért nem jó a kapcsolat. Mostmár nem csak simán elcseszett vagyok a szemükben, hanem meg van az ok, hogy azért nem jó, mert én lenézem őket abból adódóan, hogy egyetemre járok. Ez csak egy újabb kifogás arra, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy amúgy sose volt jó a kapcsolatunk

Ott szokott ez probléma lenni leginkább ahol nagy lesz a kulturális szakadék a generációk között és ennek hangot is ad az egyik vagy a másik fél.

Az egyik rokonunk gazdálkodó volt, és egyedül csak a fiát iskoláztatta a gyeekeik közül, majd várta vissza a birtokra. De a fiú már városi kényelemben, szellemi munkát végzett, sikeres volt, így nem ment.

Örökharag lett a vége.