Miért változhatott meg ennyire a hozzáállásuk az évek alatt?

Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Gyerekként nem voltunk rosszak, viszont ennek ellenére folyton ezt éreztették velünk. Anyám az iskolában minden hülye szakkörre beíratott minket, neki tipikusan az a szemlélete és iskolás korunkban is az volt, hogy mindenből a legjobb eredményt teljesítsem, persze a mögötte rejlő valós tudás mellékes. Én pont hogy fordítva voltam mindig is csak abból lett jeles dolgozatom amit valóban tudtam és ami érdekelt is. És mikor valamiből nem lett jó osztályzatom (például középsuliban erős szakmai tanulmány alatt az irodalom kettes lett) teljesen kiakadt hogy én milyen rossz vagyok. Neki mindig is ez volt a szemlélete hogy aki nem úgy tesz mint ő az rossz meg hülye. Apám kicsit ingerlékenyebb volt mindig is, még kicsi koromban volt olyan hogy valami miatt egész éjjel sírtam, meghallotta a másik szobából és őrjöngve jött át hogy mégis mi a bajom. Egyik szülőmmel sem volt szoros a kapcsolatom soha, semmi személyeset nem osztottam meg velük szinte soha.

Aztán jött a tizenéves kor vége, mindhármunknál el jött az elsö kapcsolatok, barát-barátnő ideje, suli után egymáshoz menés és ottalvás hétvégente. Na ekkor a szüleink kijelentették, hogy úgy alakítsuk a dolgokat hogy ők hallani sem akarnak unokáról még egy jó darabig.

Aztán szintén múltak az évek, mindhármunknak lett saját külön élete viszont gyerek csak a húgomnál csusszant be egy négy éve. Őt mindenki szereti, mi is gyakran vigyázunk rá a kezdetektől. Ő nagyon szeret nálunk lenni és mindenki mondja hogy milyen jó szülők lennénk mi is. Mikor nálunk van úgy érzem hogy sokat tanultam a szüleim hibáiból és tudom hogy milyen kell lennie egy jó szülőnek. Ennek ellenére néha van hogy egész éjjel ezen a gyermek témán gondolkozom. Vissza gondolok a saját gyerekkoromra, arra hogyan viselkedtek velem a szüleim, és mikor a saját magam hibáival is elgondolkozom így végig szalad rajtam a gondolat hogy milyen rossz szülő is lennék. A párom szerint csak túlaggódom. Mindketten mindig is semlegesen álltunk a gyerekvállaláshoz, nem zárkóztunk el tőle inkább csak amolyan "majd egyszer a távoli jövőben" volt a hizzáállásunk és még most is.

A mostani karácsonyi összejövetelen viszont a szokásos érdeklődésnél jobban elő jött a téma. A szüleim gyakorlatilag kijelentették hogy ők már a kezdetektől több unokára számítottak. Ök úgy gondolták hogy majd mindhármunknak lesz fejenként három gyerek vagyis összesen 9 unokát vártak de jelenleg csak egy van, mi meg itt vagyunk 32, 34 és 37 évesen. És ezt mind olyan számonkérő stílusban mint anno mikor nem jó osztályzatot vittem haza.

Pontosan hogy miért azt nem tudom, de nálam most ez a téma kiverte a biztosítékot. Konkrétan kijelemtettem szó szerint hogy nincs az az Isten hogy még egyszer átéljek egy gyermekkort akármelyik oldalról. Azóta nem beszéltem a szüleimmel.

Szerintetek mitől változtak ennyit kb 15 év alatt? Annak idején úgy csináltak mintha egy gyerek csak teher lenne most meg tőlünk elvárnák. Mitől változhatott meg ennyire a hozzáállásuk?