Miért vertek gyerekként?

1. Őket is verték és úgy tudják, hogy ez a nevelés normális része.

2. Nem férnek hozzá más indulatkezelési technikához. Ilyeneket mindnyájunknak érdemes tanulni. Tudni jól kezelni a stresszt, indulatokat...

Nálam a kérdés inkább az, miért nem? Mert tulajdonképp mindenért. Nem az "agyonverős" verés volt, de úgy csattantak a pofonok, hogy egy görcs voltam egész gyerekkoromban és "talán" még ma is van belőle. Meg az állandó visítozás, hogy majd megtanulod, mit engedhetsz meg magadnak. Akkora bűneim voltak, hogy futni mertem fehér harisnyában, mit képzelek, hogy fog az kinézni ha elesek benne. A tipikus, mit mond az akármilyen néni ha ezt meglátja. Ráadásul öten csaptak meg bármikor, mindenki nagyobb volt nálam. Nagyszülők, szülők, nagyobb testvér. Ha a tesóm ütött (ő rendesen, nem csak egy pofon) és anyám meglátta, hogy próbálom visszaadni, na akkor kaptam csak igazán. Mit képzelek, egy lánygyerek így nem viselkedhet. Folyamatosan az "ezt a szégyent, ezt a szégyent" hallgattam. Hármassal (ritkán volt) alig mertem hazamenni. Elmagyarázni semmit, üvölteni, hogy azért jársz iskolába, hogy megtanuld, azt igen.

Viszont, egyáltalán nem lettem ilyen. Felnőtt két gyerekem van, már mondhatom, hogy olyan anyjuk voltam (vagyok) amilyenre én vágytam volna. Megértős és elmagyarázós. (Nálam a magyarázat annyi volt: azért mert én azt mondtam!) Szerencsém is volt, a viszonyunkat nézve passzoltunk egymáshoz.

Viszont én egy "bohóc" vagyok a négy fal között. Elmúltam 50, de alig várom, hogy jó puha legyen a fű, mai napig meghempergőzök benn. Sőt, két éve vettem magamnak(!) egy trambulint. Ugrándozok, táncolok, arra az egyre vigyázok, hogy nagy közönségem ne legyen.

Szóval, a mintát továbbadni nem kötelező, a szorongós, félős részét leküzdeni viszont kemény meló.

Mert egy szülő volt velem végig, mindenféle mentális, és anyagi segítség bélkül.

Ő élte volna a saját életét és a hobbijait és igyekezett emellett jó szülő lenni. Nem mindig sikerült.