Milyen idős szülők gyerekeként felnőni?

Itt sokan aggódnak azon, hogy jajjmilesz majd. Engem is rendre behúztak az aggodásba, mert 28 évesen nincs gyerekem és minimum 5 évig még nem is lesz. Szerencsére sikerült "pályára" állítanom magamat:

Az én anyukám 50 éves lett, az ő gyerekkora teljesen más volt technológiailag, mint az enyém. Mi a párommal olyan életet élünk, mint a mai gyerekek: xboxozunk, discordozunk, messengeren chatelünk, okostelefont nyomunk, lapos tévén nézünk animét. És mellette horgászunk, bringázunk, társasjátékozunk, én festek, szerepjátékozok, olvasunk, fát faragunk, társaságba játunk. És tudunk angolul.

Fakardozni meg élőszerepjátékozni nem fogunk a gyerekkel, mert az nem mi vagyunk, de tudom, hogy lesznek majd közös témáink 10 - 15 év múlva. Persze az meg lesz tanítva neki, hogy a szüleivel ne ilyen "szlengesen" beszéljen, mert mukkját nem értjük :D De én hiszek benne, hogy tudunk egy tartalmas életet élni vele és egy tartalmas gyerekkort biztosítani neki.

Mi nem indulunk olyan hátrányból, mint a szüleink, hogy nem tudjuk, hogyan kell megnyitni a telefonon az internetet, hisz 12-5 év között voltunk valahol, mikor terjedni kezdtek az okostelefonok. Olyan hatalmas és hirtelen változás pedig nem fog bekövetkezni, amivel ne tudnánk lépést tartani. Csak meg kell tanulni nyitottnak lenni.

Még azt azért példának beírom ide, hogy érdemes kommenteket olvasni a facebook-on. Jórészt egyetlen egy mondatból vagy megnyilvánulásból be lehet saccolni, hogy ki melyik korosztály. :) A mi írásképünk, kifejező eszközeink inkább hasonlítanak a fiatal, 10-20 évesekére, viszont a 45-60 évesekére már kevésbé.

Bocsi, ez off volt, de gondoltam leírom azért.

Én is idős szülők gyermeke vagyok. Apukám 66 éves, anyukám 60, míg én csak 21 éves vagyok.

Az elmúlt évek során kezdett tudatosulni bennem, hogy bármikor bekövetkezhet egy egészségügyi probléma ami miatt elveszíthetem őket, ugyanis a kor előrehaladtával egyre több megbetegedéssel küzdenek. Ez az érzés borzalmas, rengetegszer sírnom kell, ha erre gondolok, vagy esetleg arra, hogy nem lehetnek majd az unokáikkal, vagy az esküvőmkor nem tudunk együtt ünnepelni. Ahogy egyre inkább idősödnek, egyre sebezhetőbbé válok én is.

A generációs szakadék nálunk is vitákat szült a pubertáskorban, azonban fontos elfogadni az ők értékrendjüket, nevelési stílusokat. Valószínűleg ők már változni nem fognak, ami változhat az az ember gondolkodásmódja ezzel kapcsolatban. Amióta így szemlélem a kapcsolatunkat sokkal harmonikusabb minden, a veszekedések nagy része megszűnt, vagy könnyen elcsendesülnek.

Mellesleg nagyon hálás vagyok nekik, hogy idősebb korúk ellenére, bevállaltak engem és a maguk módján terelgettek, ahogy tudtak.

Anyum 36 apum 38 éves volt, amikor születtem, most 67 és 69 évesek. Ma nem számítanának idős szülőknek.

Én igaziból semmi hátrányát nem láttam, eddig, hogy idősebbek, mint az átlag, hacsak azt nem, hogy zártabb család voltunk.

Mivel apum házasságából van egy idősebb nővérem, ezért nem első gyerek voltam, így mondjuk voltak olyan dolgok, amik neki még meg voltak engedve (elmenjen bulizni gyakrabban, meg ott aludjon a pasija), viszont a negatív tapasztalatok miatt (neki nagyon sok barátja volt az évek alatt és nem mindenki olyan módon viselkedett, mint amit ideális tini kapcsolatnak lehet nevezni) nekünk már nem volt megengedve. Ez itt láttam, hogy korábban sokaknál negatív tapasztalatként szerepelt.

Ezt leszámítva, szerintem sok különbség nem volt a többi gyerek anyukájával. De hozzá tartozik, hogy nekem a 94 éves nagymamám is megtanult számítógépezni (skype, facebook messenger, meg könnyebb játékok), és napi szinten használja, a szüleim meg ha kell nagy pánikkal, de azért újratelepítenek egy gépet, installálnak egy nyomtatót, néznek youtube filmeket (videókat nem), tudják mi a chatGPT. Szerintem jobbak a számítógépekkel, mint a 10-15 évvel fiatalabb anyósom/apósom, pedig már mindketten nyugdíjasok.

Nekem úgy tűnik, hogy jobb egészségi állapotban is vannak, mint sokan a korosztályukból, amit tényleg nem értek, mert anyum túlsúlyos volt mindig is, apum nem sportol, anyum heti 1x igen de mindketten állandóan túlóráznak nyugdíj mellett, keveset alszanak néha apumnak hajnali 3-kor kell kelnie, miközben előző este 8-ra ért haza stb. Talán az egyetlen, amit fel tudok hozni érvként, hogy aránylag egészségesen étkeznek és nem isznak (apum 15 éve egy kortyot sem, anyum évi egy üveg bort kb.)

47 éves vagyok, 20, 21 és 29 évesen szültem. Először nem lógtam ki semmilyen irányban a többi szülő közül, a 3. gyereknél viszont már többségében olyan szülőkkel voltam körülvéve, akiknek az volt a legidősebb gyereke, amelyik nekem a legfiatalabb, mostanra meg egyedüli vagyok, akinek unokái vannak, viszonylag fiatalon.

Ha visszagondolok, anyagilag és érzelmi érettségben alulmaradtunk az első 2 gyereknél, a 3. volt ideális minden szempontból, persze most ő itthon az egyke ennek minden előnyével és hátrányával.

Viszont mostanában abban az életkorban szülnek sokan, mikor nekem a 2 kisunokám született és ott már érzem a különbséget. Nagyon jó a kapcsolatunk, imádom őket és tudok velük szaladgálni, bármilyen elektromos kütyüt használni és érteni fogom a legkisebb fiam révén a szövegüket is, de lényegesen jobban lefárasztanak, mint anno a sajátjaim, szóval pont ideális ebben a korban NAGYSZÜLŐNEK lenni, de nem 0-24-ben szülőnek. Én így érzem. Ráadásul(persze erre nincs garancia), de jóval nagyobb az esély a 3. gyerekem családalapításának a megérésére, mint az unokáiméra.

Anyámmal majdnem 40, apámmal majdnem 50 év van köztünk. Teljes generációs szakadék, egymás meg nem érteni akarása, amit már kicsiként éreztem. A legszigorúbb nevelés, így volt megoldva a nevelés. Érzelmileg kikészítettek, mivel soha semmiről nem lehetett velük beszélni velük. Apámmal pláne nem, szerinte gyereknevelés a nő dolga, ugyanúgy mint minden a családban, ő meg azt csinálhat amit akar. Azt sem tudta egyáltalán hova járunk iskolába, annyira idegenként nőttünk fel mellettük, ráadásul én kiskoromban féltem is tőlük mert sokszor vertek is. Szégyelltem őket ahogy láttam hogy másoknak milyen kedves fiatal anyukája van, irigy voltam rájuk. Mindig örültem ha nagyritkán áthívtak barátnők mert oda elengedtek, és imádtam más családjában lenni, ábrándoztam hogy engem is befogadnak:D de aztán menni kellett haza a ridegségbe. Szóval mai napig fogalmunk sincs kik ők, mindenki ahogy 18 lett vagy korábban elmenekült, és évente 1x járunk haza karácsonykor, amikor csak csokit és piát ajándékozunk egymásnak, azt is csak udvariasságból.

És ezen nem lehet változtatni, mert az idő haladtával és távolsággal még nagyobb az szakadék. Mai napig ezt mindenki magában próbálja valahogy feldolgozni, távolról.

Pont mikor a legjobban kellene az anyagi biztonság, pont arra égnek ki. Konkrétan mire elvégzem az egyetemet, anyám nyugdíjba megy...

Arról nem is beszélve, hogy ha kérdeztem valamit anyámtól ő mindig apámhoz küldött, mert ő nem érti, mi van, ha meg ő se tudta, nekem kellett megcsinálni.