Akik felnőttként szembesítették a szüleiket a saját hibáikkal,ott hogyan reagáltak a szülők?

*azt hitte. Bocs, telefon átjavított...

De akkor már: gyerekként mindegy, hogy sérültem, ha ő is, akkor az ő baja mindig nagyobb volt...

Miért szembesíteném vele őket? Azt hiszed, érdekelné?

Hiszen ők tökéletesek, én vagyok a kis hülye (34 évesen is). :D

"Hogy lehet ilyen egy szülő? Ennyire nem szereti a gyerekét??"

Igen, ennyire nem szereti. Bár ő váltig állítja (hazudja), hogy szereti, mert még ennyit sem képes felvállalni, hogy szar anya volt.

Nálunk ugyanez van, és anyám "nem emlékszik", meg az nem is úgy volt, és paranoiás vagyok, ellenséges vagyok, stb. Közben bőven kimerítették a bántalmazó szülő fogalmát (nálunk érzelmi elhanyagolás, direkt ellenem drukkolás, pl. tanulmányi verseny, felvételi, rokonoknak kibeszélés, fél városnak kibeszélés, kisebb tesóval feltűnő kivételezés, értsd, ő a hercegnő, akinek minden sikerülni fog, stb.)

Anyám semmire sem emlékszik. Nálunk ez terítéken van már évtizedek óta (nem vagyok mai gyerek, 48 vagyok már). Ha szóba hozom, vagdalkozik, ítélkezik. Semmit nem változott évtizedek alatt, és még mindig ő támad, ha ilyet hozok szóba. Múltkor a képébe vágtam, hogy szar ember, szar szülő, szar anya. Neki ez sem esik le.

Én egyet bánok, de nagyon. Hogy elköltözésemkor nem szakítottam meg minden kapcsolatot. (Most meg már minek.)

Van egy rossz hírem.

Egy olyan típusú szülő, aki valóban ártott a gyerekének, nagy valószínűséggel sosem lesz képes elfogadni, megérteni szembesítéskor sem azt, hogy ő tényleg rosszatt tett korábban, mert ha ezt képes lenne felfogni, akkor korábban sem ártott volna a gyerekeinek.

Ahhoz, hogy egy ilyen jellemváltozás bekövetkezzen egy ember életében, arra lenne szükség, hogy az egyén fejlődni akarjon, de erre sajnos nagyon kevés embernek van igénye.

Hiába képzeled, hogy ez katartikus élmény lenne számodra, nem fog bekövetkezni, csak még nagyobb fájdalmat okozol magadnak azzal, hogy hiú ábrándokat kergetsz és abban reménykedsz, egyszer majd bekövetkezik, a szüleid elismerik a hibáikat.

Akkor fogsz felszabadulni, amikor rájössz arra, nincs szükséged a beismerésükre, elég, ha Te tudod, ők miben hibáztak és ha el tudod érni, hogy Te ugyanzokat a hibákat már ne kövesd el, akkor mindent megtanultál.

Az én anyám is hárít ezerrel, ha szóba jönnek a gyermekkori traumáim.

"Az nem úgy volt."

"Én erre nem emlékszem."

"Nem is volt olyan komoly, te olyan túlérzékeny vagy, mindenen megsértődsz!"

"Másnak sokkal rosszabb szülei vannak!"

"Nekem sokkal rosszabb volt, te panaszkodsz?"

Elbagatellizálás, a valóság megmásítása, ferdítés, alkalmi amnézia, tagadás, értetlenkedés, másra kenés, kifogás gyártás... Ezek mennek.

Ez valószínűleg nárcisztikus jellemvonás (tudom, tudom, ez itt ilyen kulcsszó a gyakorin). A nárci ember mindent a saját szemüvegén keresztül lát, meg van győződve arról, hogy mindent jól csinál. Mindenki h.lye, csak ő helikopter. És soha nem fogja beismerni, hogy valamiben esetleg hibázott, mert így élt le egy életét, és ha ezzel a viselkedésmintával szemben menne, akkor az egész élete, személyisége összedőlne. És ehhez gyenge. Nincs benne önreflexió, nincs önismerete.

Szóval szerintem hiába várunk ilyen megvilágosodott pillanatra a szüleinktől.

Én már elengedtem a dolgot. Azt mondtam anyámnak, ha akar velem valaha normális kapcsolatot még ebben az életben, örömmel megyek vele családterápiára. Majd egy független szakember dolgozik ezen. Én már nem fogok, elfáradtam.

Addig pedig nem beszélek vele.

Kiváncsi vagyok, eljut-e valaha erre a szintre. Kétlem.

38/N

Anyám egy részét tagadja, más részére "nem emlékszik", pedig apám is tanúsítja, hogy megtörténtek. Minimális, amit elismer, hogy tényleg nem így kellett volna de ez is 30 évet váratott magára.

Apám mossa kezeit, ő nem akart gyereket. Azért néha megvédhetett volna, amikor anyám püfölt a semmiért de a pia fontosabb volt.

Anyám részéről átlagos a sértődés, pofa vágás valamint az áldozat szerepben való "tündöklése".

Apámmal már lassan tíz éve nem tartom a kapcsolatot, ami akkor következett be, amikor anyám egyik napról a másikra "lecserélte" a jelenlegi élettársára. Ekkor már javában felnőtt voltam, de nem mertem és nem is volt lehetőségem otthonról elköltözni. Aztán szép lassan kezdett elegem lenni, hogy az élettársa is egy idióta. És ugyan úgy ment tovább, ami apámnál: ő neki milyen rossz, s mindent úgy adott elő mintha ő egy áldozat lenne. Pedig az ő döntése volt az apámmal való házasság, a közös gyerek. S ugyanez az élettársával is. Szép lassan, de elegem lett ebből, mert állandóan ideges voltam. Sokszor még úgy is beszélt, mintha nekem milyen könnyű lenne. Pedig nem volt az. Aztán egyszer megismerkedtem valakivel, s amikor kiesett a száján az a mondat, hogy sok haverjával lakott együtt akkor ebbe belekapaszkodtam és felköltöztem a fővárosba távol tőle 252 km-re. Igyekeztem kevésszer hazamenni. Kb. két vagy három havonta munkára hivatkozva. Sokkal nyugodtabb voltam, többet és könyebben tudtam aludni.

Aztán vettek közös házát az élettársával ekkor kezdett belőlem előtörni az "önvédelem", amikor egyszer rám telefonált, hogy berúgva azt mondta neki a férfi, hogy megöli. Akkor hazamentem, ő meg nekem jött én meg már olyan ideges voltam (kb. három órányi utazás után nem kicsit), hogy odavágtam a földhöz. Aztán telefonáltam anyámnak, s neki is beolvastam, hogy ezt hallgattam gyerekként, felnőttként ne az legyen már a "műsor", hogy ő neki állandóan rossz, ő mindig szenved, s az egész egy olyan köntösben, hogy ő az egészben egy áldozat. Legutoljára most decemberben vesztem vele össze, akkor megint ment ez a "műsor" otthon, akkor felpattantam, s visszajöttem otthonról. Akkor nem volt hajlandó hozzám szólni. Amikor beszéltem vele, akkor meg saját magát védte. De, ha esetleg elkezdi, hogy ő elrontotta a gyerekkoromat, akkor mindig úgy adja elő, mintha kettőnk közül ő lenne az áldozat, aki semmiben nem hibás.

36/F