Mit tehet egy szülő, ha ellene nevelik a gyermekét?

Akik a föld alá kívánnak, ki kell ábrándítanom őket, egyenlőre nem tervezek ilyen utazást, lehet, hogy még a gyerekeinknek szükségük lesz rám valamikor a jövőben. Ha nem lesz szükségük rám, annak is nagyon fogok örülni, mert az azt fogja jelenteni, hogy önállóan is boldogulnak az életükben.

(A kislányunkat már szándékosan nem akartam kitenni annak a tortúrának, amin sajnos a fiunknak végig kellett szenvednie, amint nézhette, hogy milyen az, amikor két ember nem illik össze. Mindezektől függetlenül megpróbálok vele is normális kapcsolatot kialakítani. Úgy gondolom, hogy neki jobb így, hogy már nem kellett komoly, "felnőttek" közötti konfliktusokat megtapasztalnia. Egészségileg is jobb élete van.)

Bíróságra már nem szándékozom menni ezügyben. De sajnálom a fiunkat amiatt, amin keresztül kell mennie. Kicsit úgy viselkedik, mint akinek be lett magyarázva, hogy neki - 12 évesen - kell megvédelmeznie az anyját meg a testvérét a külvilág veszélyeitől. El van nyomva rendesen és az is zavar, hogy már nem igényli a társaságom. Persze amikor együtt vagyunk, ezt nem mutatja ki direktben, mert felszabadult, örül a találkozásnak is, csak már nem olyan mint régebben. Beszélgetni szoktunk, de mintha közénk állna valami "függönyszerűség", őszintétlenséget érzek a részéről.

Várok még véleményeket, tanácsokat és köszönöm azoknak, akik építőleg próbáltak hozzászolni a problémámhoz.

A "másik oldal" véleményét is el tudom mondani, nagyon szívesen, de az nem lesz válasz a kérdésemre. Kérdezni lehet rólam is, hogy milyen ember vagyok, de aki alapból egy femináci, vagy valami hasonló, annak úgy sem fogok tetszeni, megfelelni, mert nem azt a "jégvarázsban" és egyéb tündérmesékben látható világot építem, amiért ők annyira rajonganak és amiben ők hisznek. (Az is fura és beszédes, hogy egyesek mennyire érzéketlenek a szenvedő fiúgyermek sorsa iránt. Bezzeg az, hogy én nem fényezem a terrorban közreműködő kislány fenekét úgy mint az anyja, az egyből kiveri a biztosítékot.)

Csak egy példa az "életünk" játszmáiból. Tavaly karácsonyra a kislány kapott tőlem egy okostelót, mert neki még nem volt, de nagyon szeretett volna egyet, hogy ne csak a bátyjának legyen ilyen. Örült neki, boldog volt és én is örültem, hogy tetszett neki az ajándék (a kapott teló komolyabb volt mint az enyém, szóval nem egy "nesze semmi, fogd meg jól" kacatról beszélünk). Az anyja elzárta tőle és azt hazudta neki, hogy elveszett. Az idén kérdeztem a kislányt, hogy milyen ajándéknak örülne az idén? Válasz, hogy okosteló. Hát meddig lehet ezt a macska-egér játékot játszani? Ha bármiről beszélni akarok velük, azt csak az anyjukon keresztül tudom megtenni. Mert hát neki mindenről tudnia kell..

Az idén a kislány panaszkodott, amikor elvittem őket strandra, hogy azt mondta neki az anyja, hogy "ő egy púp a hátán". Nyugtatgattam, hogy nagyon szereti és biztos, hogy nem gondolta komolyan, de az ilyen szitukkal is mit tudjak kezdeni?

(Legutóbb azért jól szórakoztunk a mozgó vidámparkban. Élvezték nagyon. Egyedül az ajándékért pecázás maradt ki. A telhetetlen mindenüket.)