Elmesélitek a legemlékezetesebb ,legfájóbb verést amit anyátok vagy apátok adott? Miért tette?

10-es. Rettenetesen sajnálom!:(

Az ilyen nem egy anya…sőt. Embernek se titulálnám.

Nálam ez kb tizenegy éves koromban volt, már akkor éreztem, hogy senki sem akart, nyűg vagyok, ezt mint gyerek éreztem is. Egyik nap hazamentem . Nem akartam sokat, csak egy új cipőt. Egy veszekedés lement anyukammal, de vele sose lehetett több. Majd haza jött apukám. Öt legalább tudtam, érdekli a futás eredményem és nem sajnálja a pénzt egy jobb cipőre . Egyébként nem egy stoplis adidast stb akartam, csak annyit, maradjon meg a labamon. Mindig a legolcsóbb 400forintos tornacipőben futottam, ami leesett a lábamról, de végig csináltam, és mindig elsőként, és a tanáraim szerettek volna tovább vinni. Végre volt érmem és eredményem is. Ezt mutattam apukamnak. Csak egy jobb cipőt akartam. Egyébként maga a tortenet valószínű nem így lett volna, de előtte veszekedett anyukammal is, én meg utána jöttem ezzel. Tisztában voltam a pénzügyi helyzetunkkel, a mai napig, igazából meg tudtak volna engedni . Emiatt is faj.

Majd kaptam a nemleges választ. Közben azt láttam, anyukám folyton fodraszhoz megy, vesz ezt azt magának, és nem tudtam megérteni. Szóvá is tettem apukamnak, aki erre annyit mondott, nem a te dolgod. Én erre nagyon meg sertodtem, nem tudtam felfogni, miért bánik így velünk noveremmel, őszintén megvetettem, így koptem egyet és kijelentettem, ha így gondolja legyen így( sose tettem ilyet, de úgy éreztem elárultak ) . Én egy eredményt akarok elérni, anyán meg azt látom, nem érdekli semmi. Mi a francert védi .

Na akkor apám vissza fordult, és kaptam olyat, hogy azóta is emlegetem . A földön csattantam, pedig kvázi kislány voltam . Percekig nem alltam fel. Annyira emlékszem, hogy folyt rólam a ver, és zokogva mondtam, hogy attól, hogy ezt tette, meg nem fogom tisztelni. Féltem és kb vártam a következő ütést, de elsetalt. Azóta más a helyzet. Eltelt 20 év… kb minden változott. Úgy gondolom ő is frusztralt volt, én is, kvázi egészségtelenebb nem is lehetett volna .. azóta sikerült nagyjából rendbe hozni, de meg mindig sok a fájdalom és a rendbe hozni való. Azóta nővéremmel haza megyünk , a párunk jól ki jön apukankkal, itt anyukám volt a hunyó, vele is tartjuk a kapcsolatot de csak ha muszáj …

Apukámmal régen volt ilyen kamu verekedős játékunk,ahol 1× fenéken akartam billenteni. Jó ember meg pont szembe fordult,és hát a mogyorók törtek.

Először anyával nevettünk,de apámnak hát,kicsit sem volt vicces,és morgolódott. Én megijedtem,de olyan szinten,hogy körbe futottam a hàzat 2×,majd elbújtam a kamrába,de megtalált. Hát kaptam a seggemre rendesen.

Nem hitte el, hogy a feneke volt a cél🥲 ekkor kb 5-6 lehettem.

Ezen kívül,amire emlékszem egyszer anyám pofon akart vágni,de a hátam találta el, amitől elestem. Majd ebből nagyobb balhé lett,ami miatt levettem "bosszú" dolog miatt a rajzaimat (lol pedig nem is nekik rajzoltam xd) a falról,majd apám mikor meglátta, teljesen elöntötte a düh,ami miatt engem is és széttéptem 1-2 rajzot. Majd még dühösebb lett. Meglátta a telefonom az ágyon,ami hosszabbítón töltött (majdnem egész hétvégén azt nyomtam,tanuláson kívül),és eltörte (nem ő vette, talán ez is rátett egy lapáttal). Majd mivel nem akart megütni, ezért insta reakció miatt megrúgta a lábam,amit nem is éreztem az ijedtség miatt.

De az ok, amiért én kezdtem ki a balhét teljesen pitiáner volt,és mai napig szégyellem magam miatta-ezt nem írnám le,mert tényleg nagyon apró dolog volt. 16 környékén voltam,most 21 vagyok.

Voltak balhés sztorik még biztos,de ez a 2 amihez fizikai "büntetés" tartozik,és megragadtak.

Nem akarom mocskolni a szüleimet egyébként,mert dolgos emberek, mindent igyekeznek/igyekeztek nekünk megadni,és sokat változtak a jó irányba,meg persze valamennyicskét én is.

Szövegeik viszont voltak,amik nagyon szarul estek,sőt ha eszembe jut,még mindig megkönnyezek. Szerencsére ezek is kikoptak úgy,ahogy megváltoztak.

Apám sose bántott, anyámtól életemben egyetlen pofont kaptam. Szóval nagyon nincs min filóznom. Azt a pofont nem nyeltem le, sosem lett igazán jó a viszonyunk.

Anyaként én is adtam már pofont, így tudom, hogy ez akkor jön, amikor minden más eszköz elfogyott. Tehetetlenségből. Ez megint nem a gyerekről szól, hanem rólam, csak ő issza meg a levét.

A legtöbb szülő nem azért nevel szarul, mert szar ember, hanem azért, mert mindenről hallunk életünkben csak a lényegről nem. Volt heti 5 irodalomóránk, heti 4 töri meg fszom, de a 18-23 év alatt, míg iskolába járunk, egyetlen szó se esik arról, hogy: érzelemkezelés, érzelmi intelligencia, konfliktuskezelés, gyereknevelés, pszichológia, önismeret.

Aztán vagy eljut oda egy felnőtt, hogy magának kaparja ki az információkat és küzd, hogy jobb ember legyen, mint az anyja volt, vagy marad azon az úton és ez van, így járt a következő generáció is.

Nekem több emlékezetes verésem is volt, háton/arcon stb de nekem akkor is az volt a legemlékezetesebb, amikor apám elverte testvéremet az övvel. Már nem emlékszem, hogy mit csinált bátyám, de biztos semmi olyat, amivel megérdemelte volna... (nem mintha, meg lehetne bárhogyan is érdemelni egy verést)

A mai napig hallom a csattanást és a bátyám hangját. Ahhoz képest az én pofonom, amit anyámtól kaptam (nem szóltam, hogy nem megyek el kajak edzésre és aggódott értem) vagy amikor a hátamat ütötte (pimasz voltam a nagymamámmal) semmi. A maradék verés mindig fenéken volt, és annak a legrosszabb része az volt, hogy önként kellett odamenni.

Anyám egyik pofonjától kitört az egyik metszőfogamból egy darab.

Egy másik alkalommal meg, a sípcsontomon tört el egy fa vállfát.

A kanja meg kukoricára térdepeltetett. Sovány kislány voltam, másnap is látszott a nyoma a kukorica szemeknek.