A szüleim “szeretnek” szegények lenni?

Nem élõsködöm a szüleimen, sõt annyit keresek, mint õk együtt.

Már tinifejjel is azt láttam, hogy nincs bútorcsere vagy addig használtunk egy elektronikai eszközt, amig el nem romlottak, aminek semmi értelme, mert amíg használható, addig túl lehet rajta adni. Ha szerelõ, asztalos, vagy festõ volt nálunk, mindig mondták, hogy ezt meg azt már sokkal hamarabb ki kellett volna cserélni, mert így sokkal drágább/macerásabb megcsinálni vagy senki sem vállalja.

De õk sosem tanultak semmibõl, sõt büszkék rá, hogy milyen sokáig húzta.

Ha valamit szerettem volna, akkor mindig az volt a válasz, hogy nincs pénz, aminek 80%ban az lett a vége, hogy utánajártam, leültem, dolgozni mentem, ösztöndíjakat igényeltem, és furcsa mód lett. Rengeteg plusz kört tudtunk volna spórolni, ha úgy fejezik be a mondatot, hogy “nincs rá MOST pénz... De kitalálunk valamit”

Jelenleg is itt tartunk... Azt valahogy el tudtam engedni, hogy mennyire ÉRTELMETLENÜL túlbonyolított gyerekkorom volt, de a felnõtt életemben is ezt látom. Jelenleg jó munkám van, nagyon jól keresek, de a szüleim azt mondják, hogy költözzek közelebb az unokák miatt, az se baj, ha nem kapok munkát a diplomámmal, vagy harmadannyiért.

Bár azért lényegesen jobban éltünk a mélyszegénységnél, de számukra valamiért a nyaralni sosem járó, ötgyerekes, 50.000 forintos egy fõre jutó jövedelmū családok a magyar etalon, mint valami túlromantizált Kincskeresõ Kisködmön.