Mit kezdjek a túlzottan ragaszkodó anyámmal?
Anyám 50 éves, egykeként nőtt fel. Nagyanyám 83 éves, és egész életükben össze voltak nőve. A szüleim kapcsolatára is rányomta a bélyegét, hogy mama alig akarta elengedni anyámat, amikor már ismerkedtek faterommal. Mindig haza kellett menni, ne menj már sehova, 1-2 óra aztán gyere hazafele stb.
Amikor megszülettem, anyagi okokból egy 2 szobás panelban laktunk 5-en az anyai nagyszülőkkel. Apám kiment dolgozni Németországba, hogy mihamarabb elköltözhessünk, de akkor is csak 3 lépcsőházzal arrébb költöztünk (gondolom anyám és nagyim nem akart távol lenni). Azóta már elköltöztünk az ország másik végébe, és néhány év után mamát is ideköltöztettük, mert már nem tud magáról rendesen gondoskodni, fenntartani a lakást. Faterom bele van betegedve, az öreglány nem tartja tiszteletben mások magánszféráját, benyit kopogás nélkül, ordíttatja a TV-t, stb.
Sajnos én is egyke vagyok… apám keveset volt velem amikor kicsi voltam, ezért anyám rám is rámnőtt, mint ahogy rá a nagyi. Ez volt a normális. Sokáig egy ágyban kellett aludnunk, meg hasonló. Apámmal együtt vannak, de inkább csak egymás mellett élnek.
Teltek az évek, elköltöztünk, felmentem Pestre Egyetemre, ahonnan 1-2 hetente hazajártam stb. Ebből nem volt gond.
Most azonban van egy párom, akivel 5 éve együtt vagyunk. Laktunk albérletben Pesten, amíg mindketten tanultunk, és 3-4 hetente jártunk haza, de már akkor is kezdett anyám balhézni, hogy miért nem lehet gyakrabban hazamenni, milyen önző vagyok. Jelenleg itthon lakunk velük, mert anyagilag nem tudtuk fizetni az albérletet, és leköltöztünk 2 évre, hogy lakásra gyűjtsünk.
Jövőre akarunk lakást venni Budapesten, ami 250km-re van hazulról. Anyám már most kezdi, hogy eszünk ágába se legyen ritkábban hazajárni, mint havonta, mert neki én vagyok az egyetlen boldogsága, a család az család, ne csak akkor legyen jó, amikor segítség kell. Ezeket csak akkor mondja, amikor ketten vagyunk, mert kerüli a konfliktust a párommal, meg gondolom azt se akarja, hogy apám észrevegye rajta azokat a dolgokat, amivel nagyanyám nehezítette folyton a kettejük életét.
A párom éppen ezek miatt nem nagyon szereti anyám, amit teljesen megértek. Néha húzza a száját, ha ketten akarunk menni valahova, vagy ha nem velük ebédelünk stb. Amikor elköltözünk, a párom ünnepekre akar csak lejönni, pláne hogy most 2 évet itt lakunk és elég.
Sajnos a párom és az ő családjának kapcsolata pont az ellenkezője a miénknek. Nem baj ha hónapokig nem látják egymást (mindenki máshol lakik), születésnapra, karácsonyra összegyűlnek, de ennyi.
Amit én szeretnék, az valahol a kettő között van. Anyám ne akarja, hogy havonta kocsikázzunk 5-6 órát ide, hagyjon minket békén, találjon vmi más boldogságot, meg elfoglaltságot az életben, mint az, hogy velem foglalkozik.
Ugyanakkor, jöhetünk egy kicsit gyakrabban, mint a nagy ünnepek, születésnapok. Egy fenntarthatóbb, érzelmi zsarolástól mentes életet szeretnék ott, ahol én akarok, azzal, akivel én akarok.
Apám nem csesztet, de inkább anyám mellé áll, hogy egyetlen gyereke vagyok, de amikor anyám nagyon nekemáll, aki rászól.
Szabadulnék ebből az anya pici fia szerepből, anélkül, hogy teljesen megszakítanám a kapcsolatot a családdal.
25F - 23N
Csináld amit elterveztél, majd megszokja. Azt is megszokta, hogy az egyetemről csak 3-4 hetente jártál haza, sokan már erre is olyan folyamatos, kitartó hisztériával reagálnak, hogy nem lehet elviselni.
Azt nem értem, hogy ezek után hogy voltál képes még pont oda visszaköltözni, és odavinni szerencsétlen barátnődet. Csoda, ha kibírja a kapcsolatotok ezt a két évet. Van itt jópár kérdés hasonló anyukákról, és a velük menyként, menyjelöltként való együttélésről. Az eredménye általában minimum utálat és az idegösszeroppanás határa, de sokszor szakításig fajul a dolog.
Azért tudtunk leköltözni, mert beépítették a tetőteret. Lett itt egy külön bejáratú 70nm-es lakrész, ahol azért van magánszféránk, de mi Budapestre akarunk menni.
Ez a 2 év arra jó, hogy összeszedjük az önrészt, és ne életünk végéig albérletben éljünk.
Ha már ott leszünk, majd megpróbálom többször hívni telefonon, meg hogy jöjjenek ők is, és akkor talán meglesz egy valamennyire élhető kapcsolat.
A mindennapokban egyébként nincs gond. Vasárnaponként együtt ebédelünk, hétközben mivel mindenki dolgozik, néhány szót váltunk este és kész. A párommal tudnak jót beszélgetni, mert egyébként elvannak, csak ez a hazajárás a folyamatos vesszőparipa.
Akkor anyád még nem is annyira súlyos eset (lekopogom, ez ne is változzon a kirepülés közeledtével), te meg elég életre valónak tűnsz, mert eddig sem adtad be a derekad és szaladtál haza minden szabad napodon anyukád szavára. Az a rosszabb eset, mikor anyuka kisfia is úgy áll hozzá, hogy "szegény anyukám csak jót akar, meg szeret és hiányzom neki, ezért - ha már sajnos muszáj volt elköltöznünk tőle, mert a feleségem nem bírta elviselni, hogy mindig beszólogat neki, pedig szegény azt is csak bánatában csinálta, nem tehet róla - inkább naponta átmegyek hozzá minden főétkezésre, és hétvégenként ottalszom, hogy örüljön."
Te nyugodtan járj majd haza az ünnepeknél valamivel gyakrabban, ha szeretnél, az még mindig egyáltalán nem túl sok, de a barátnődet ne rángasd akarata ellenére magaddal, ő elég ha az évi 2-3 pofavizitre elmegy.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!