Kellett már valaha félretenni a méltóságotokat, hazamenni és belátni, hogy igazuk volt az otthoniaknak?

Most váltam el, pedig a családom megmondta hogy nem érdemlem meg a férjem szeretetét, és hogy el fog hagyni, mert nem tud majd elviselni. Szörnyen fájt amikor ezt mondták, nagyon mérges voltam, veszekedtem, és nem akartam elfogadni. Amikor összeházasodtunk én 20 voltam, a férjem fia 3 éves volt, próbáltam az anyja lenni, nagyon szerettem őt, de nyilván rossz anya voltam, vagyis a férjem ezt mondta. Szóval most tök egyedül vagyok egy albérletben, a válás szörnyű volt, mert a férjem minden létező dolgot felhozott ellenem. Szükségem lenne némi támogatásra, de mikor anyut felhívtam csak hogy beszélgessünk és elterelje a gondolataim közölte hogy mindig is tudta hogy magányos és kibírhatatlan felnőtt leszek, és hogy ő nem tud sajnálni. A barátaink mind a férjemnek adtak igazat és felé mentek, a kissrác nem beszél velem, nem tudom, hogy csak utál-e, vagy az apja mondta neki, hogy ne beszéljen velem. 🤷🏼‍♀️ Most haza kellene mennem, belátnom, hogy mindenben igazuk volt, és akkor talán kapok némi támogatást… ti mit tennétek? Apu meghalt 2 éve, anyu a nővéremnél lakik és segít a 3 gyerekkel. Nem állíthatok csak úgy oda, nem szívesen látnának szerintem, de akkor is szeretném megpróbálni. Nem szeretnék örökre teljesen egyedül maradni. Más felnőtt gyerekes szülők, ha látnátok a szánalmas gyereketek szar állapotban, segítenétek neki? Vagy maradnátok a kedves, szerethető gyerekkel és az édes unokákkal? 29N