Mit tehetnék, ha a szüleim nem engednek meg semmi olyat, ami normális a korombeli fiataloknál?

Előre is elnézést, kicsit hosszú lesz szerintem.

Pár hónapja 18 évet töltött lany vagyok, mindig is mintatanuló voltam, ritkán kaptam 4est, szinte csak 5öseim voltak, amit nem is csodálok. Szigorú szüleim voltak és vannak mindig is. Mindent megköveteltek, besegítés a házimunkába egész kiskorom óta, kemény tanulás, aminek sikeres érettségi lett az eredménye. Gyakran ilyen 10-12 éves koromban még a beteg dédmamám ápolásában is besegítettem, mert muszáj volt. Pelenkáztam és etettem őt, de ne értsétek félre, nem bántam meg, mert nagyon szerettem őt és mindezt szívesen tettem. Ezek csak tény ismertetések.

De mindezek mellett nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, mert tényleg mindent megadtak nekem, amire szükségem volt, s amire vágytam.

Viszont. Úgy érzem nagyon sok mindenben szigetelve vagyok, ami miatt nem érezhetem magam normálisnak, mint minden korombeli. Kezdjük ott, hogy soha nem volt egyetlen normális barátnőm sem. A tanulás miatt meg a kényszeres szigor miatt egész tinikoromban egyedül voltam, mert az anyukám soha nem engedte, hogy eljárjak a parkba a barátaimmal, vagy esetleg nálam aludjanak. Állandóan azt mondogatta, hogy belevisznek a rosszba, mert ilyenek a mai lányok, én náluk érettebb vagyok.

Aztán pasi ügy. 2 évvel ezelőtt elkezdtem beszélgetni egy fiúval, de természetesen az állandó szigor miatt rá sem tudtam időt szakítani, pedig annyira meg szerettem volna tapasztalni azt az érzést is, hogy milyen szerelmesnek lenni. Mindenki azt mondja, hogy csodálatos, nekem miért nem járt ez az érzés, vagy mikor kellene ezt megtapasztalnom, ha nem fiatal koromban?

Következő: ruha és smink. Nem akartam soha kirívó vagy közönséges kinézetet alkotni magamról, de annyira fájt nézni amikor az osztálytársaim megvették a méregdrága ruhákat, divatnak megfelelően és szebbnél szebb sminkben jártaj. Szerettem volna egy szakadt farmert még annó, de mivel a szüleim ragaszkodtam hozzá, hogy velük vegyek a ruháimat, erre soha nem került sor. Mindig undorítónak és jellemtelennek tartották a divatokat, pedig én úgy állok ehhez, hogy az ember nem attól jellemtelen ha bekapcsolódik a közösségbe és kipróbálja azokat a dolgokat amik annyira népszerűek. Vagy a smink. Nem akartam sokat, csak kicsit szebbnek érezni magam. Melyik lánynak nem növelni az önbizalmát egy kevés szempillaspirál és szájfény? Nem akartam semmi durvának mondhatót felrakni. Vagy kozmetikus kérdés. Anyukám soha nem vitt el kozmetikushoz, meg nem is hagyta volna, hogy én menjek, pedig annyira ráfért volna az arcomra kamaszkoromban.

Szőrtelenítést is csak 16 éves koromtól engedte először, amikor már szinte sírtam strand előtt, hogy mennyire cikinek érzem, de akkor is konkrétan ki kellett sírnom neki, mert annyira ellenezte, annyira undorítónak tartotta, utcalányosnak.

Aztán a buli. Nem akartam én diszkóba menni, sosem voltam az a fajta, eleve nem nevelték belém a bulizást, bármi ünnepség van a családban is, mindig próbálják letudni hamar és a bulis táncolós részről eljövünk. De ha volt egy szülinap amire megvoltam hívva vagy tavaly hivatalos voltam egy ballagásra; soha nem engedett sokáig. Míg mások éjfél után mentek haza, mindig én voltam ez első, aki 9kor már otthon kellett legyen. De nem is ez a fő baj. Nem akarok én menni sehova, de így hogy már betöltöttem a 18-at, legalább a tudat kellene, hogy mehetek, hisz úgysem megyek, csak tudjam, hogy szabad. Miért szabják meg mostmár? Félek, kitagadnának ha valamiben ellenkeznénk egyszer, soha meg sem próbálnám.

Egyébként nagyon szeretem őket, csak rosszul esik, hogy örökösen kisgyerekként tekintenek rám és egy olyan dolog sem lehet, amit én tényleg szeretnék.

Egyébként ha ez számít nem vagyunk sem szegények, sem vallásosak, tehát ez nem állhat ezeknek a hátterében.

Ősztől ugye fősuli, és már előre félek, hogy minden nap minden órában be kell számolnom nekik arról, hogy mit csinálok, hol vagyok, kivel, mert ha nem válaszolok ezekre, akkor nem fogják fizetni az albérletem és nekem annyi. (Pesten bérelnek nekem és egy lakást egy jó ismerősünkkel, oda vettek fel)

Ha összevesznék velük emiatt (mert biztos úgyis az lenne a vége) akkor szintén félek, hogy nem fognak támogatni tovább, de a legjobban attól félek hogy elveszítem őket, mert nagyon fontosak nekem, és talán ez az oka annak, hogy ennyire nem tudtam kiállni semmiért amit szerettem volna.

Mit tehetnék, kaphatnék valami tanácsot?

Köszönöm, hogy elolvastátok.