Mit tehetnék, ha a szüleim nem engednek meg semmi olyat, ami normális a korombeli fiataloknál?
Előre is elnézést, kicsit hosszú lesz szerintem.
Pár hónapja 18 évet töltött lany vagyok, mindig is mintatanuló voltam, ritkán kaptam 4est, szinte csak 5öseim voltak, amit nem is csodálok. Szigorú szüleim voltak és vannak mindig is. Mindent megköveteltek, besegítés a házimunkába egész kiskorom óta, kemény tanulás, aminek sikeres érettségi lett az eredménye. Gyakran ilyen 10-12 éves koromban még a beteg dédmamám ápolásában is besegítettem, mert muszáj volt. Pelenkáztam és etettem őt, de ne értsétek félre, nem bántam meg, mert nagyon szerettem őt és mindezt szívesen tettem. Ezek csak tény ismertetések.
De mindezek mellett nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, mert tényleg mindent megadtak nekem, amire szükségem volt, s amire vágytam.
Viszont. Úgy érzem nagyon sok mindenben szigetelve vagyok, ami miatt nem érezhetem magam normálisnak, mint minden korombeli. Kezdjük ott, hogy soha nem volt egyetlen normális barátnőm sem. A tanulás miatt meg a kényszeres szigor miatt egész tinikoromban egyedül voltam, mert az anyukám soha nem engedte, hogy eljárjak a parkba a barátaimmal, vagy esetleg nálam aludjanak. Állandóan azt mondogatta, hogy belevisznek a rosszba, mert ilyenek a mai lányok, én náluk érettebb vagyok.
Aztán pasi ügy. 2 évvel ezelőtt elkezdtem beszélgetni egy fiúval, de természetesen az állandó szigor miatt rá sem tudtam időt szakítani, pedig annyira meg szerettem volna tapasztalni azt az érzést is, hogy milyen szerelmesnek lenni. Mindenki azt mondja, hogy csodálatos, nekem miért nem járt ez az érzés, vagy mikor kellene ezt megtapasztalnom, ha nem fiatal koromban?
Következő: ruha és smink. Nem akartam soha kirívó vagy közönséges kinézetet alkotni magamról, de annyira fájt nézni amikor az osztálytársaim megvették a méregdrága ruhákat, divatnak megfelelően és szebbnél szebb sminkben jártaj. Szerettem volna egy szakadt farmert még annó, de mivel a szüleim ragaszkodtam hozzá, hogy velük vegyek a ruháimat, erre soha nem került sor. Mindig undorítónak és jellemtelennek tartották a divatokat, pedig én úgy állok ehhez, hogy az ember nem attól jellemtelen ha bekapcsolódik a közösségbe és kipróbálja azokat a dolgokat amik annyira népszerűek. Vagy a smink. Nem akartam sokat, csak kicsit szebbnek érezni magam. Melyik lánynak nem növelni az önbizalmát egy kevés szempillaspirál és szájfény? Nem akartam semmi durvának mondhatót felrakni. Vagy kozmetikus kérdés. Anyukám soha nem vitt el kozmetikushoz, meg nem is hagyta volna, hogy én menjek, pedig annyira ráfért volna az arcomra kamaszkoromban.
Szőrtelenítést is csak 16 éves koromtól engedte először, amikor már szinte sírtam strand előtt, hogy mennyire cikinek érzem, de akkor is konkrétan ki kellett sírnom neki, mert annyira ellenezte, annyira undorítónak tartotta, utcalányosnak.
Aztán a buli. Nem akartam én diszkóba menni, sosem voltam az a fajta, eleve nem nevelték belém a bulizást, bármi ünnepség van a családban is, mindig próbálják letudni hamar és a bulis táncolós részről eljövünk. De ha volt egy szülinap amire megvoltam hívva vagy tavaly hivatalos voltam egy ballagásra; soha nem engedett sokáig. Míg mások éjfél után mentek haza, mindig én voltam ez első, aki 9kor már otthon kellett legyen. De nem is ez a fő baj. Nem akarok én menni sehova, de így hogy már betöltöttem a 18-at, legalább a tudat kellene, hogy mehetek, hisz úgysem megyek, csak tudjam, hogy szabad. Miért szabják meg mostmár? Félek, kitagadnának ha valamiben ellenkeznénk egyszer, soha meg sem próbálnám.
Egyébként nagyon szeretem őket, csak rosszul esik, hogy örökösen kisgyerekként tekintenek rám és egy olyan dolog sem lehet, amit én tényleg szeretnék.
Egyébként ha ez számít nem vagyunk sem szegények, sem vallásosak, tehát ez nem állhat ezeknek a hátterében.
Ősztől ugye fősuli, és már előre félek, hogy minden nap minden órában be kell számolnom nekik arról, hogy mit csinálok, hol vagyok, kivel, mert ha nem válaszolok ezekre, akkor nem fogják fizetni az albérletem és nekem annyi. (Pesten bérelnek nekem és egy lakást egy jó ismerősünkkel, oda vettek fel)
Ha összevesznék velük emiatt (mert biztos úgyis az lenne a vége) akkor szintén félek, hogy nem fognak támogatni tovább, de a legjobban attól félek hogy elveszítem őket, mert nagyon fontosak nekem, és talán ez az oka annak, hogy ennyire nem tudtam kiállni semmiért amit szerettem volna.
Mit tehetnék, kaphatnék valami tanácsot?
Köszönöm, hogy elolvastátok.
Hidd el, egyetemen sokkal szabadabb leszel, még a beszámolási kötelezettséggel is. Amiket írtál, mind bepótolhatod - én is így voltam vele anno.
Életem legszebb időszaka volt az egyetem, másik városban, anyámtól távol. :)
Állj ki magadért, és igenis állj bele a konfliktusokba! Ha emiatt nem támogatnak, akkor még mindig ott a koli, a diákhitel meg pár órára elmehetsz dolgozni is.
Tudom, ez nehéz döntés, de meg kell tenned magadért, mert ha nem, diplomával a kezedben is kb. ugyanezen a szinten fognak tartani.
Huh ezt szörnyű volt olvasni. Kitartást! Nekem mindent mértékkel engedtek és pont emiatt volt szuper kamaszkorom. Ezzel a mindentől tiltással pont azt érik el hogy amint kiszabadulsz a közegükből veszett módon fogsz majd mindent bepótolni. Sose értettem az ilyen szülőket... Mindenképpen állj bele a konfliktusba. Már korábban is ezt kellett volna tenni. Ha hagyod akkor 30 éves korodban is mindenbe bele fognak ugatni.
26N
Nekem ez úgy hangzik, mintha a szüleid egyfajta lelki-érzelmi terrorban tartanának. Ha fősulira kerülsz, próbálj érdeklődni iskolapszichológus után, vagy hívj fel telefonon valami fiatalok lelkisegélyére szolgáló szervezetet tanácsért, én úgy gondolom, ezt első körben szakemberrel kellene megbeszélned, és a szüleid gondolom, tuti nem engednék, hogy elmenj egy pszichológushoz mondjuk. Én úgy gondolom, ez eléggé családterápiára szoruló eset.
Engem is rövid pórázon fogtak, sok mindenben felismertem magam abban, amit írtál, de én tudom, hogy engem nagyon féltettek, és azért ennyire nem volt durva a dolog, engem azért sok helyre elengedtek, még ha korlátozottabban is, mint egyes társaimat, és én sosem féltem attól, hogy ha ellent mondok, akkor nem fognak többé szeretni vagy támogatni. Ebből gondolom, hogy nálatok valami szakember kellene.
Az biztos, hogy nem folytathatod tovább így, ahogy most van, és a szüleid sem, de ezt ők nem fogják maguktól belátni. Kérj segítséget szakembertől, mert nálad önmagában is van mit dolgozni a konfliktuskeresésen, és azon, hogy ettől a lelki-érzelmi függőségtől valamilyen szinten megszabadulva normálisabb mederbe tereld az életed.
Sajnos sokat nem tudsz tenni.
Mintha a saját írásomat olvastam volna, pontosan ugyanez volt velem is. Semmi nem segített, csak amikor főállásban dolgozni kezdtem és eltartottam magam tőlük külön élve. Azóta is szeretnének beleszólni az életembe, csak már nem hagyom. :)
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!