Emberek, akik rossz családi háttérrel nőttek fel, később hogy alakult az életetek?

Engem leginkább agyonféltettek, sosem tanítottak az önállósodásra, önálló életre. Alapvetően tudnék önállóan élni, egyetem alatt laktam albérletben, kollégiumban, több hónapot külföldön is töltöttem.

Voltak közösségek, ahol elfogadtak, most a munkahely is ilyen.

Viszont 45 évesen is otthon lakom. Volt egy albérletem pár évig, ahova végül főleg dolgozni jártam, néha ott aludtam, de a covid miatt megszűnt.

Valami hiányzik az életemből és nem tudok rájönni, mit tehetnék. Sajnos otthonülős típus vagyok, de eljárogatok különféle találkozókra, társaságba, de nem történik semmi érdekes.

Volt néhány randim is az elmúlt 10 évben, sajnos végül távolság vagy egyéb dolgok miatt nem tudott működni hosszabb távon.

Pár éve jártam pszichológushoz 1-2 évig, nem segített semmit, pedig fizettem is érte.

Olvasgattam többféle témában és nagyon erős lett a gyanúm, hogy aspergeres lehetek, és ez lehet az oka, amiért nem tudok kitörni, amiből szeretnék. Többféle társaságba beilleszkedtem már életem során, de lényegi változást ez nem okozott.

Régebben görcsösen kerestem a módját, hogy elköltözzek itthonról, ebben pszichológus nem tudott segíteni. Most a fő problémát nem abban látom, hogy nem költöztem el, mert így is lehetne valamennyire teljes életet élni. Amikor külön voltam, pl. kollégiumban, és alig voltam itthon, akkor is éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Akkor se jöttem rá, hogy mi, most set udom biztosan, így változtatni is nehéz. Pedig kollégiumban még szabadabbnak is éreztem magam, eljárogattam több helyre, mégis ebben az időszakomban volt az életem egyik legnagyobb mélypontja.

Szóval egyelőre itt tart az életem, még remélem, hogy lesz jobb. Próbálok majd minél több baráttal minél rendszeresebb kapcsolatot fenntartani, új embereket megismerni, több helyre eljutni, egyelőre ennyit tudok tenni, hátha valami történik vagy valamire rájövök közben.

Én 19 évesen elköltöztem otthonról és azóta el is tartom magam. Elvégeztem az egyetemet, lett egy kitartó társam aki talál hozzám (nagyon sokáig keresgéltem).

Amiben meglátszik a problémás családi háttér az a barátok találása/megtartása lett és a bizalom és lojalitás kérdése. Mivel apám lelépett és konkrétan a szemembe mondta hogy nem érdeklem ezért nagyon megnézem hogy ki lojális és ki megbízható mint barát. Ezért hát nincs is sok :( Mert aki nálam egyszer rossz fát tett a tűzre, ott nincs második esély.

Ennél egy kicsit irigykedve nézem a velem egyidőseket, rengeteg barátjuk van, becsapják, átverik egymást, stb, senkit sem zavar ezek szerint. Nálam a bizalom és a lojalitás a prioritás. Én tűzbe megyek érted, de ha a pofámba hazudsz akkor ott az ajtó...

A család másik felére azt a megnevezést szoktam használni hogy "rákos daganat" és nem is tartom velük a kapcsolatot. Csak a hátbaszúrás, kihasználás, lenézés jött tőlük mindig szóval jobb nélkülük :)

Sikerült meggyógyulni azokból a traumákból, amit a családotok okozott?

Még nem teljesen, de alakul

Hány évesen költöztetek el? 18-19 évesen

Tartjátok még velük a kapcsolatot? nem

Lett saját családotok, akik pótolják a régiek szeretetének hiányát? Igen

Ha lett, nekik engeded, hogy találkozzanak azokkal, akikkel felnőttél? nem

Trauma nem ert de a csaladi hatter nem volt valami jo. Ugy nottunk fel hogy a nagymamanal laktunk, sokaig nem is volt sajat szobam es a haz elegge elavult volt. Apam rendszeresen iszik es szeretett kotozkodni, szeretett rajtunk sporolni, pl futest lekapcsolta ha kimentunk a szobabol. Nagyon smucig volt velunk, anyagilag nem is tudott es nem is akart segiteni semmiben, sot meg elvarta volna hogy en fizessek sokmindent. Amikor megkapta az orokseget akkor elszorta a penzt, a batyja az o reszet meg elosztotta a gyerekei kozt.

Ezen kivul elvarta volna hogy en fizessek szamlakat, stb.

Nagy nehezen lett sporolt penzem es mikor megismertem a felesegem akkor elkoltoztem otthonrol.

Nem mondom hogy most gazdag vagyok de nekem nincs alkoholproblemam, vettunk sajat hazat, nem a szuleimnel es nem is az anyosomenal tervezunk gyereket nevelni.

Raadasul van sporolt penzunk is, tudtunk venni 2 autot es ha minden jol megy akkor jovore inditok egy kisebb vallalkozast.

Anyagilag es moralisan is jobb az eletunk most mint gyerekkoromban volt.

Végülis sikerült átlátni az elcseszett mintát, de idővel talán lesz saját család is.

20 éves koromban egyetem miatt költöztem, aztán a Covid miatt nem volt melóm Pesten, így hazakullogtam vidékre. Igaz, a kelleténél jóval közelebb lakom a szülői házhoz, de sikerült elköltözni onnan, kb fél év után.

Ha lenne gyerekem, a szüleimet maximum nyilvánosan fogja látni, ahol muszáj moderálniuk magukat és ahonnan bármikor fel tudunk állni, ha túlfeszítik a húrt.

De ha be is mutatok valakit legközelebb, az is szigorúan csakis nyilvános helyen fog megtörténni, pl. egy kávézóban. Ugyebár, egy pár partnert már sikerült elüldözni, emiatt gondolkodtam a nyilvános helyen.

Sikerült meggyógyulni azokból a traumákból, amit a családotok okozott?

Még nem, sőt, szerintem most vagyok a legmélyebb gödörben, ahogy kezdek igazán rálátni a dolgokra, és próbálom fejtegetni, megérteni a történésket. De sok az elhallgatott infó, a titkok.

Hány évesen költöztetek el?

19 egyetem miatt, pár héten belül pedig külföldre indulok. És igen, a gazdasági helyzet mellett a családi helyzet is közrejátszott a döntésben, itt már úgy éreztem, megfulladok.

Tartjátok még velük a kapcsolatot?

Igen, természetesen itt is van feszültség, mert ők állandóan elvárnám, hogy ott lógjak meg hívogassam őket, de amióta külön élek, egyetlen egyszer emelték fel a seggüket, és látogattak meg ők. Telefonnal ugyanez, ha nem hívom őket, b*sznak telefonálni, utána meg jön a sértődés, hogy miért keresem őket ilyen ritkán, le is vannak sz*rva szerintem.

Lett saját családotok, akik pótolják a régiek szeretetének hiányát? Ha lett, nekik engeded, hogy találkozzanak azokkal, akikkel felnőttél?

Számomra a párom és kutyám a családot jelenti, gyerek még minimum 5 évig nincs tervben, de nem feltétlenül ragaszkodunk hozzá amúgy sem. És igen, párom is szokott jönni vele látogatni

22 évesen költöztem el, nem tartom velük egyaltalán a kapcsolatot.

Nem sikerült feldolgozni. Sehogy sem alakult az életem, egy lepukkant albérletben élek, alig jövök ki a fizetésemből és esélyebb sincs jobbra, mivel nem taníttatak, most pedig nem tudom megoldani. Teljes időben dolgoznom kell, különben utcára kerülök, azok a tanfolyamok amiket otthonról is el lehet végezni drágák.

Nincs saját családom, és nem is lesz már. Senkitől nem kapok és egész életrmben sem kaptam szeretetet. Még barátaim sincsenek. Ha lenne családom nem engedném hogy találkozzanak.

Unalmas és sivár az életem, a halált várom.