Mással is volt, hogy már inkább lemondott egy találkozót, egy kirándulást, egy nyaralást mert tudta, hogy a szülei mérgesen (kiabálva, ordítozva,esetleg meg is ütne) reagálna arra, hogy te mit szeretnél csinálni?

Az én anyám hasonló volt, az apám meg a hátam mögött adta alá a lovat, csak ők nem ordítottak és vertek, hanem hanem 5 percenként felsorolták a lehetséges veszélyforrásokat és hogy nagyon nem örülnek, hogy megyek, mert ők nagyon szeretnek és nem akarják, hogy bajom legyen és én vagyok az egyetlenük és belehalnak, ha valami lesz velem. A végén pedig anyám zokogásban tört ki, bevonult a hálóba és általában ez volt az a pont, ahol azt mondtam, hogy oké, akkor nem megyek. Majd ráerősítettek, hogy ők nem mondtak ilyet, hogy ne menjek, hanem ez a saját döntésem.

Aztán 18 éves korom előtt kicsivel szétmentek és kicsit lekerült rólam a fókusz, meg ha valamelyik rákezdett, jól otthagytam. Aztán egyetemen kolis lettem, ott meg nem számoltam be semmiről. A 18-as nem volt sajnos olyan bűvös szám, mint ahogy itt páran írják, utána is be-be próbálkoztak a nyomasztással.