Mit lehet kezdeni ilyen szülőkkel?

Az az igazság, hogy tényleg kicsit későn kezdtem el úgymond lázadozni kb 19 éves koromban és addigra már nagyon megszokták, hogy az van amit ők akarnak. Viszont mint írtam édesanyám elég határozott és mondhatni nem tűr ellentmondást. "Amíg az én kenyeremet eszed addig én parancsolok" elven nevelt. A nevelésével elérte, hogy ne merjek túl sokszor ellent mondani neki. Ezt nem tudom írásban teljesen átadni, de egyszerűen olyan a személyisége, hogy mindig az kell legyen, amit ő akar. Ha nem az van, akkor kiabál vagy megpróbál manipulálni és beléd beszélni az ő álláspontját és ezzel azt akarja elérni, hogy úgy viselkedj ahogy ő akarja. Ha úgy viselkedtem volna, mint az egyik kommentelő, aki arról számolt be, hogy elutazott több km-re engedély nélkül és a telefont se vette fel, akkor engem biztosan egy nagy pofonnal üdvözölt volna és 2 hétig hallgathattam volna az ordítozást plusz egy csomó ideig nem engedett volna el sehova. Szóval nálunk nem volt szerencsés túl lépni azt a bizonyos határt. Egyébként fizikai bántalmazást sosem kaptam, de ha nagyon átléptem volna a határt, akkor nem biztos, hogy pofonok nélkül megúsztam volna.

Jelenleg amit a legjobban féltek az a párkapcsolatom. Nem akarom, hogy belerondítsanak vagy leakarjanak beszélni erről a kapcsolatról. Felnőtt vagyok és úgy gondolom eltudom dönteni mi a jó nekem és kivel vagyok boldog. Ha a kapcsolat mégse működne, akkor is ne azért érjen véget, mert mások beleszóltak, hanem mi döntöttünk úgy, hogy jobb külön.

Szeretnék végre a sarkamra állni és úgy élni az életemet, hogy a szüleim nem szólnak bele a döntéseimbe, nem ellenőrizgetnek stb.

A költözést pár hónap múlva tervezem, de hogy pontosan mikor az csak az anyagiaktól függ, hogy mikor érzem úgy, hogy pénzügyileg készen állok rá meg a párom is. Már előre látom, hogy az sem lesz könnyű menet. Szerintem nem csupán én hiányoznék nekik, hanem ez a kontroll alatt tartás is. Ha elköltöznék nem tudnák állandóan, hogy hol vagyok, kivel vagyok, mit csinálok és nem tudnák folyamatosan osztani az észt, hogy mit csináljak, miben hogyan döntsek stb.

Tisztában vagyok azzal, hogy senki sem tökéletes és akit szeretünk azt igyekszünk elfogadni olyannak amilyen, de úgy érzem ez részükről nincs így. Ha elfogadnának és magamért szeretnének, akkor nem kritizálnának egyfolytában. Ők mindenkibe a hibákat keresik, mindenkit kritizálnak, mindenkiről mondják a sokszor negatív véleményüket. Sokszor ők azok, akik nem fogadnak el másokat, folyton megy a másik kioktatása, kritizálása és kb mintha elvárnák, hogy mindenki megváltozzon az ő kedvükért vagy nem is tudom.

Én értem, hogy ezekkel a dolgokkal ők csak jót akarnak, de nagyon rosszul kommunikálják felém. Pl értem, hogy anya azt szeretné, hogy lefogyjak, mert nem akarja, hogy elhízzak és ebből valami egészségügyi gondom legyen, de szerintem ezt nem úgy kellene tudatnia velem, hogy bántó dolgokat vág a fejemhez pl jaj meghíztál jó lenne ha lefogynál. Azzal, hogy megbánt meg megsért azzal semmi nem jót nem ér el.

A gyerekért való aggódást is értem, de minden életkorban másra van szüksége a gyereknek és 25 évesen már nem számítok gyereknek. Sok szülőn azt látom, hogy annyira aggódik a gyereke miatt, hogy hogyan fog tudni boldogulni az életben, de ha féltjük a gyereket annál rosszabb. Nem lesz önálló és mindig a szüleire kell támaszkodnia. Pedig pont az lenne a cél, hogy ahogy nő a gyerek úgy egyre önállóbb legyen és mire eljut a felnőtt korig addigra képes legyen önállósodni és eltartani, de a túlféltő szülők gyermekei erre nehezebben képesek.