Otthagytam az orvosit, a szüleim sosem békülnek meg ezzel? Mit gondoltok, tudok változtatni ezen?
Másodévet csináltam most, de egyszerűen ez a másfél év teljesen tönkretett. Lelkileg, fizikailag.
Sosem éreztem magam orvosnak valónak, mikor jöttek a felvis sms-ek, abban reménykedtem, hogy hátha nem jutottam be egyik helyre sem. Utána nem örömöt éreztem, hanem félelmet, hogy úristen, mi vár rám, hogy fogom én elvégezni ezt... Mert igazából sosem szerettem se a biológiát, se a kémiát, fizikát. Tanultam, mert úgymond "ez volt a dolgom", ezt sulykolták otthon belém. De nem érdekelt. Megtanultam, mert meg kellett tanulnom.
Viszont az egyetemet úgy tudnám jellemezni, mint mikor középiskolában a legutáltabb tárgy, legrosszabb tanárával volt órám és már ébredéskor gyomoridegem volt. Na az egyetemen ez minden napos volt, vizsgaidőszakban a többszöröse. Emlékszem, sokszor már ébredés után sírtam, hogy én ezt nem bírom, nem is akarom. Ráadásul a szüleim erőltették ezt a monotonitást, hogy nekem a tanulás a dolgom, ne járjak el szórakozni, ne barátnőzzek, ne akarjak utazni, mert most ez a feladatom. És ettől is rosszul voltam, hogy belegondoltam abba, hogy nekem még évekig kellene ezt csinálnom. Nemhogy azt nem tudtam elképzelni, hogy orvos leszek, hanem azt sem, hogy lediplomázzak ott. Egyszerűen nem volt előttem ez a kép magamról. A tárgyaimmal sem úgy haladtam, ahogy kellett volna, az átlagom sem volt valami fényes...
A barátom is látta, hogy az utolsó félévben már nagyon nem önmagam voltam, és ő volt az első, aki megkérdezte tőlem, hogy akarom-e ezt egyáltalán. Először mondtam ki, hogy nem, és szerintem soha nem is akartam. De nyilván félek a szüleimtől, a véleményüktől, meg a kudarctól... És legfőképpen hogyha otthagyom az egyetemet, mihez kezdenék? Mondta, hogy körbekérdez ismerősöknél, hogy esetleg dolgozhatnék-e valahol kicsit jobb fizetésért. Végülis lett munkahelyem és decemberben én már tudtam, hogy ki fogok iratkozni (passziválással nem akartam húzni az időt). Mikor ez így realizálódott bennem, nem szomorúságot éreztem, hanem hatalmas megkönnyebbülést. Olyan volt, mintha korábban végig egy kéz szorította volna a torkomat és a gyomromat, és mikor eldöntöttem, hogy az orvosis "karrieremnek" vége, hirtelen a kéz eltűnt.
Most dolgozom január óta és nem mondom, hogy minden tökéletes és nincs rossz napom a munkahelyemen, de szeretem csinálni. Hasznosnak érzem magam, a munkatársaimmal is jól kijövök, hamar befogadtak (az egyetemen másfél év alatt kb 3 olyan ember lett, akivel tényleg jóban lettem). Nem innen tervezek nyugdíjba menni, most jelentkeztem két szakra is. De valószínűleg levelezőn fogom csinálni az egyetemet, mert tetszik a munkám, munkahelyem.
A szüleim viszont nagyon haragszanak még mindig. Januárban mondtam meg nekik, először jöttek azzal, hogy ne adjam fel, ez lehet csak egy nehezebb időszak és hogy igenis tanuljak, tegyem oda magam, de mondtam nekik, hogy már nincs hová és hogy ez inkább nekik volt fontos, nem nekem. Meghallgattam, hogy mekkorát csalódtak és hogy mi lesz így belőlem, mehetek majd párizsit szeletelni a Sparba, meg hasonlók. De őszintén, még a Sparban is szívesebben lennék eladó, minthogy még egyszer kinyissam a Sobottát...
A barátomat is szerették eddig, már rá is haragszanak, mert általa kerültem be a munkahelyemre. És hogy neki is inkább segítenie kellett volna tanulni, nem lebeszélni az egyetemről. De ő tanulni is segített, viszont mikor látta, hogy vizsgák előtt 2 nappal már nem eszem, éjszaka sírok a fürdőszobában a stressztől, meg 3-4 órákat alszom, azért ott érezte, hogy ez hosszútávon nem lesz jó.
Jelenleg nem sokat beszélünk, mióta elmondtam nekik a dolgot, nem is voltam otthon (barátommal élek).
Szerintetek erőltessem a békülést, vagy hagyjam, had emésszék még?
Van a családunkban orvos Láttam mennyít tanult
Nagyra becsülöm érte Kiváló orvos lett belőle
A szüleid valóban jót akartak Valóban nem a mi álmainkat kell a gyereknek megvalósítania
Gondolom diplomás családból származol ahól ez alap követelmêny talán maguk is orvosok akkor meg pláne
De a te életed a te döntésed (remélem nem fogod megbánni rengeteg fiatal állna bekerülni az orvosira)A szüleid a szüleid maradnak örökre és mindig szeretni fognak
Majd elöbb utóbb a seb begyógyul
Főleg akkor ha valami más területen eredményes leszel.
Kívánom így legyen!
Szerintem félsz hogy egy nagy kihívásnak nem tudsz megfelelni
Nagyobb önbizalommal kell nekivágni az életnek
A másik kevés idöd marad magadra de csak addig míg le nem diplomázol addigra összhangban tudod tartani az életedet a hívatással! Tudnod kell
Nyilván ha csúszok, rosszak a jegyeim, akkor nem tudok megfelelni. De nem is akarok már. Mióta otthagytam az orvosit, végre tudok gyógyszerek nélkül aludni, nincsen állandó gyomoridegem, nem szorongok.
Kicsit olyan érzés, mintha sokáig fuldokoltam volna, alig jutva levegőhöz. Most viszont végre új tudok levegőt venni, élni.
"kevés idöd marad magadra de csak addig míg le nem diplomázol"
Ez sem igaz.
De nem kell az orvosi mellett kampányolni. Nem leszek orvos, nem is szeretnék az lenni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!