A saját anyám utál. Ezt mégis mire véljem?

Alapjáraton nem szokott bunkó lenni, de akkor is lehet érezni, hogy nem szeret, inkább csak eltűr. Viszont amit tud, megvesz nekem, de szerintem nem ebben nyilvánul meg a szeretet.

De ha összeveszünk, akkor olyanokat mond, hogy csak a baj van velem, miért lakok még itthon (viszont ha elköltöznék az is baja lenne, mert szokta mondani, hogy üres lenne nélkülem a ház). Amikor összeveszünk szidni is szokott, mint pl hogy r.hadjak meg, illetve tegnap olyat is mondott, hogy én Isten büntetése vagyok számára, amiért megszült. Pedig nem csináltam semmi olyan rosszat, amivel ezt kiérdemelném. Csak szeretek a barátaimmal sokat lenni, és keveset itthon lenni, de nem csinálok semmi rosszat, nem is buliztam már vagy 1 éve. Viszont a vitánál felkaptam a cukrot, és azt mondtam, hogy nem tekintem az anyámnak, és hogy gyűlölöm, ha már büntetésnek tartja, hogy megszült. Ezt most kiprovokálta. Az ő szemében is látni lehet a gyűlöletet amikor ideges, mert aki szereti a gyerekét, nem beszél vele így. Illetve mostanában mindenért torka szakadtából elkezd kiabálni, ha valami épp nem tetszik neki, és csúnya jelzőkkel illet, amiket most inkább nem részletezek. A másik tesómat szereti, rá büszke, mert egyetemista, vele sosem beszélne így, még csak fele ennyire sem.

Mi a véleményetek erről? Ti ezt megtudnátok valaha bocsátani?

22/L