Mások is azt érzik, hogy az orvosszülők kicsit elhanyagolják a szeretet?

Én nekem anyám és apám is orvos. Mindig elég korán elmennek dolgozni aztán késő este érnek csak haza. Ha beteg vagyok azonnal azt mondják, hogy vegyek be valamilyen gyógyszert (pl.algopitint) és utána meg küldenek iskolába. Ez most lehet, hogy így egyszer nem olyan gáz, de ők mindig ezt csinálják. Aztán ott van az apám, aki kb.este 7 körül ér haza. Van egy itthoni munkája (gépen kell vizsgálatokat kiértékelnie) és ha hazajön az általában az első, hogy azt csinálja. Ha közben pedig beszélünk vagy dudorászunk meg ilyesmik leüvölti a fejünket és képes a semmiből vitát csinálni. (Amúgy egy külön szobában dolgozik mindig.)

És a szüleim mindig azt akárják, hogy a legjobbak legyünk. Iskolában kitűnő tanulónak kell lennünk és ha egyetlen egy rossz jegyet haza hozunk, akkor már is nagyon kiakadnak és azt mondják, hogyha nem tanulok, akkor korrepetálásra fognak abból a tantárgyból küldeni. Így is már mindegyik délutánom be van táblázva különórákkal, de őket ez nem érdekli. Barátaim nincsenek, mivel annyit tanulok, hogy nincs időm ezekkel foglalkozni. Míg az osztálytársaim egymással találkoznak délutánonként, én általában otthon segítek vagy tanulok. És egyébként bent az iskolában is nehezen kommunikálok másokkal mivel otthon velem mindig eréjes hangnemben beszélnek és kiabálnak. Ennek ellenére mindig nyugisan viselkedek a suliban és többen barátkoznának is velem, viszont én általában (lehet véletlenül) eltaszítom magam mellől őket. És a szüleim nem is igazán szoktak minket megdícsérni. Legutóbb is koncerten léptem fel és első helyezett is lettem egy másik versenyen, de ők ezt teljesen normálisnak veszik. Köszönöm annak aki végig olvasta! Szerintetek ez mennyire normális?