Az normális, hogy ha valakivel születésétől kezdve érzelmileg rosszul bánt az anyukája, és elhanyagolta, akkor az illető még sok év után sem érez semmit iránta? Továbbá nem is találja szimpatikusnak, nem is találta sosem.

Sérültem így is. :( Iszom a levét rendesen, 20 évem kuka. Minuszból indulok.

Csak annyira nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem tudok kiigazodni az érzéseimen. Sajnálom őt is, megértem, hogy ilyen tudott lenni, ennyi tellett tőle. Nem hiszem, hogy direkt csinálta, csak ő is sérült lehet, nagyon inkompetens a gyerekneveléshez.

Amellett, hogy elhanyagolt és bántó volt, teljesen más világban él mint én, nem nézte az én érdekeimet, emiatt nem is tudtam hozzá "alkalmazkodni". Hát ő sem akart hozzám. Ő sem tisztelt engem. Nem foglalkozott velem senki, rámhagyott mindent. De közben úgy tett, mintha minden rendben lenne. Bár én sem álltam elé egyenesen az érzéseimmel, bár én nem is értettem ezeket a dolgokat annyira mint eddig.

Abban sem vagyok biztos, hogy leváltam-e már róla. Lehet ez majd csak akkor fog kiderülni, ha elköltöztem.

Jelenleg azon az állásponton vagyok, hogy segítem majd ha rászorul, amennyiben ő sem hagy cserben engem. De ez szimpla segítségnyújtás, semmi többről nincs szó köztünk részemről. Nem tudok vele szót érteni, nehezen jövünk ki. Úgy érzem ez a helyes.

A jövőben, és ha esetleg mindketten megváltozunk, mi alapján helyes, ha én már nem akarok közeledni felé ezek után? Erre keresem a választ igazából, mert azt az érzést kelti bennem ez a hozzáállás részemről, mintha csak indokot keresnék. De szerintem nem így van. Jogos ha így megromlik egy kapcsolat, akkor végleg vége?

Ő teljesen más értékrend szerint kezeli ezeket a dolgokat szerintem. Eltartott, megcsinált helyettem mindent, segített, csak neki ez volt a "szeretetnyelve". Én pedig nem tudtam viszonozni ezt, képtelen voltam, vagyok.

Nagyon befordultam, "elkerülő manőver volt", csak ugyebár rámhagytak mindent, és álomvilágban éltem, zárkózottan. Érzelmi analfabéta voltam kb., csekély önismerettel, szocializációval.

Köszönöm szépen a válaszokat. :)

Úgy érzem akkor az az indok, hogy nem akarok a közelében lenni a múlt miatt, továbbá nem akarok a "hatása alá kerülni".

Egyébként fater kiskoromban lelépett, nem keresett.

Pontosabban, ennyi idő után, ezek után nem hiszem, hogy el kéne kezdeni érzelmileg, emberileg közeledni egymás felé. Mert az eddig nem történt meg, csak távolodtunk. Ő már olyan nekem, mintha egy idegen lenne, akivel segítjük egymást. Csak nehéz tudatosítanom ezt, és az ő "jelenléte" sem könnyíti meg a dolgom. Beszéltem már vele ezekről, szerintem/remélem vette a lapot.

Ha pedig megváltozunk, telik az idő, a távolodás csak fokozódni fog. Sajnos ez így alakult, ez a következménye.

Bár az érzéseim elég furák, egyszerre tiltakozóak és bűntudatkeltőek.