Felnőttként milyen hibákat láttok a szüleitek nevelési módszereiben? Mit csinálnátok másképp a saját gyereketekkel?

Inkább leülnék vele beszélni, ahelyett, hogy megverem, ordibálok.

Következetesebb lennék, nem lenne ez az 1x így, másszor úgy. Hol a határ?

Nálam ott rontották el, hogy elkényeztettek, mindent megcsináltak, elintéztek helyettem. 19 évesen tanultam meg levelet feladni a postán, mert azt is ők intézték. Mára életképes lettem, de még mindig utálok mindenféle ügyintézést, húzom-halasztom.

Másik, hogy túlságosan féltettek, tiltottak a fiúktól, a buliktól, a cigitől az italtól, ennek az lett az eredménye, hogy amikor egyetemre kerültem, elszabadult a pokol. Túlzásba estem a fent említett dolgokkal.

Ezeket jól elrontották, de nem hibáztatom őket, mert első gyerek voltam, nem volt még tapasztalatuk a nevelésben.

29/N

Mindent máshogy csinálnék, kezdve azzal, hogy szerető, támogató, elfogadó légkört biztosítanék a saját gyerekemnek, hogy bízhasson bennem és bármit meg merjen beszélni velem. (Nekem ehelyett csak annyi jutott, hogy "nekünk mindenről tudnunk KELL, nekünk mindent el KELL mondanod". Hát, kösz, inkább nem). A hibák sora ott kezdődik, hogy két ember a nyolcvanas években spórolni akart az óvszeren, a többi már csak ennek a folyománya. A születésemtől fogva megpróbáltak belenyomi A Tökéletes Gyerek(c) öntőformába, sosem törődvén azzal, hogy esetleg saját személyiségem, saját képességeim, saját érdeklődési köreim lesznek. Csak az számított, hogy jól(=kitűnően) teljesítsek az iskolában, senkit sem érdekelt, hogy jó-e nekem így, ők gyenge tanulók voltak annak idején, ezért nekem jónak kellett lennem. Burokban tartottak, nem járhattam sehova, nem szocializálódhattam, amikor ideje lett volna; még az is megesett, hogy a saját születésnapi köszöntésemre sem engedtek el. Apám a tulajdonaként kezel, fiúk közelébe alig engedett - na nem mintha bármikor is különösebben érdekeltem volna őket -, még abból is nagyjelenet csinált, amikor látta, hogy a többi osztálytársamhoz hasonlóan puszival köszöntem el tőlük.

Annyit üvöltöttek (és üvöltenek) velem, hogy mindig azt kívántam, inkább pofoznának fel, az hamarabb megvan és gyorsabban gyógyul, mint a lelki sérülések. Soha nem hallottam azt, hogy büszkék rám, sem azt, hogy "állj ki magadért, ne hagyd, hogy bárki is madzagon rángasson". Egyetlen épületes tanácsuk: "hagyd magad, előbb szabadulsz". Esküszöm, azt is kinézem belőlük, hogy ha a szemük láttára erőszakolna meg valaki, akkor is azzal jönnének, hogy hagyjam magamat, előbb szabadulok. Már kiskoromban is úgy láttam, hogy nagyon rájuk fért volna, ha összejártak volna más - épeszű - szülőkkel, így a saját szemükkel láthatták volna, hogy máshogyan is lehet ezt csinálni.

29-es: Saját példámból tudom, hogy van, akit az se térít észhez.

Anno az érettségim napján mutterom elvállalta, hogy burdzsázik az érettségiztető bizottságra-szendvicset csinál, üdítőt hoz, stb.-. Kiderült, hogy ABC sorrendben hívnak be, én és a haverom ennek a végén kullogtunk vezetéknév szempontjából. Gondoltuk, kimegyünk a boltba, ami volt kb. 5 percre gyalog. Jött mutterom, megkérdezte, hova megyünk, elmondtuk. Elkezdett üvölteni, hogy hazamegy a vérbe, de úgy, hogy a suli belezengett. Rá kb. 1 percre belebotlott haverom anyukájába, aki csak annyit mondott:"Hát, a lányodat akkor se tudnám keresztre feszíteni, ha többet haza se menne.". Megjegyzem, egy nem túl visszafogott nő ő se, aki ezt mondta. Később a haverom mondta, hogy ha az egyetemi éveim alatt továbbra is így beszél velem, ne lepje meg, ha diploma osztó után szarni fogok a fejére. És egy percre sem szállt magába... Amúgy én is sejtettem gyerekkoromban már, hogy anyám a legpolkorrektebben megfogalmazva is klinikai eset.