Nők, akik apa nélkül nőttetek fel, milyen mértékben hatott ki a felnőtt párkapcsolatotokra, hogy csonka családban nevelkedtetek? Hogyan sikerült meghaladni ezt a beidegződést?

Ahogy az elején írták néhányan...

Nekem is jelen volt ,de alkoholista, kötekvő, terrorizáló módon.

Szerencsére nekem anya normális, támogató és pótolta apám hiányosságait is.

Ami viszont bizonyos,hogy ezt a női mintát hozom én is.

Néhány hosszú kapcsolatom volt, köztük egy házasság.

Mindegyikben elnyomtam a másikat, jobban tudtam mindent, anyja voltam inkább,mint társa mindegyiknek.

Azt most nem is boncolgatnám,hogy ez csak az én hibám volt e vagy a férfiaké is az életemben.

Egy biztos,nem tudtam magam rábízni senkire, míg én próbáltam kettőnk helyett gondolkodni, dönteni.

Soha nem akartam gyereket és nem várom mástól,hogy megoldja az életem.

Megszoktam,hogy mindenre nekem kell figyelni.

Ez nem igazán vonzó a határozott férfiak szemében.

45 múltam.

Születésemkor elváltak a szüleim, és apám sosem láttam, de nem éreztem úgy a hiányát. Ez olyan mint amikor megkérdezik egy egyke gyerektől, hogy hiányzik-e egy testvér. Van aki örülne neki, de nincs az embernek rossz érzése. Az sokkal rosszabb, ha valaki csak futólag van jelen az életedben, ismered, kötődsz hozzá, és azt kívánod, hogy ott lenne melletted mindig, de nincs ott, és mindig cserben hagy.

Kapcsolatra szerintem olyan hatással van, hogy az ember jobban ragaszkodik a másikhoz, mert az anyukádon kívül igazából senki sem akar önzetlenül jót neked. Nincs egy apukád aki megvédjen, akire támaszkodj, ezért a fiútól várod, hogy betöltse ezt a szerepet. És ezért egy szakítás is sokkal fájdalmasabb.

12-es, neked inkább egy jó pszichológus kellett volna az évek során, mert böszme nagy falat meg egót építettél magad köré. Szóval egy jó kis férfitaszító jellemed.

"Megszoktam,hogy mindenre nekem kell figyelni.

Ez nem igazán vonzó a határozott férfiak szemében."

Valóban, egy határozott férfi nem szereti, ha neki kell viselni a szoknyát, mert neked semmi nem tetszik.

"Mindegyikben elnyomtam a másikat, jobban tudtam mindent, anyja voltam inkább,mint társa mindegyiknek.

Azt most nem is boncolgatnám,hogy ez csak az én hibám volt e vagy a férfiaké is az életemben."

Abból adódan, hogy elnyomó személyiséged van, nyilvánvalóan a tompa, anyuci pici fia férfiakat vonzottad be, akiket irányítani kellett, ők azok, akiknek a figyelmét fel tudtad kelteni a jellemeddel.

Hogy ez kinek a hibája? Leginkább senkié. Nem az ő hibájuk volt, hogy nem illettetek össze.

A kérdés. Hogyha te "gyenge" férfiakat nem akarsz, mert neked kell mindent csinálnod, meg gondolkodnod helyettük, viszont:

"Egy biztos,nem tudtam magam rábízni senkire, míg én próbáltam kettőnk helyett gondolkodni, dönteni.

Megszoktam,hogy mindenre nekem kell figyelni."

Akkor ezek szerint erős férfit akarsz? De azt sem, mert neked ne mondja meg senki, mit hogy csinálj, neked senki ne segítsen, mert te "majd jól megoldod egyedül".

Most mit is akarsz? Megértem, hogy te magad sem tudod, meg a volt párjaid sem, de 45 évesen még nem késő változni. A változás nem mindig rossz, ha előtte saját magadnak is mélyen legbelül kiállhatatlan voltál.

A kérdező kérdésére válaszolva:

Nekem több ilyen elhagyó apa sztorim is van közeli családban. A jó példánál maradva, az egyik hölgy, habár tini koráig eléggé kicsapongó életet élt, és sok férfival volt dolga, később rendes férjet talált, akiben sikerült megbíznia, beleszeretnie és azóta jó sok gyerekük is van, boldogan élnek.

Leirom en is a tortenetemet.

Apam először 3 eves koromban hagyott el minket. 10-11 eves koromig hétvégi apuka volt, persze ahogy nőttünk ugy egyre ritkultak a talalkozasok. Amikor együtt voltunk akkor is csak aludt és zenét hallgatott. Emellett alkoholista is volt. 11 éves korom óta egyáltalán nem talalkoztunk, az eletvitele miatt hajléktalan. Ami még fontos kitérő, hogy nagyapám is velunk élt és ő egy szintén alkohol szerető és meglehetősen agresszív személyiseg(16 éves koromban mikor agyverzest kapott, akkor fordult ki teljesen magából)

16 evesen lett először párkapcsolatom, ami 3 évig tartott, de az bántalmazó volt.

Utána volt még 2 hosszabb 1-2 evig tartó kapcsolatom és tobb futó kaland. Ez inkább csak arrol szólt, hogy buksisimiért cserébe alafekudtem túlzás, hogy bárki alá, de majdnem. Egyébként inkább engem talaltak meg, mint én őket.

Aztan volt még egy nagyobb tragédia az eletemben aminek köszönhetően helyre razodtam.

Jarok/jartam terápiára, tobb tucat önsegítő konyvet olvastam el, osszeraktam, hogy mi miért történt stb.

Jövőre már 30 leszek. Eljutottam arra a szintre, hogy nem ez határoz meg. Most van kapcsolatom ami a korábbiakhoz képest ezerszer jobb, igaz itt is vannak gondok, de azokat megprobalom valahogy megoldani a parommal. Szerencsére nem életveszélyesek.

"Pl a férjem szülei “normálisak”, és azon kapom magam, hogy milyen hülyeségnek tartom hogy anyós úgy gondoskodik faterról mintha egy kisgyerek lenne."

Ez nem normális, teljesen jól érzed.

"nem szeretnék úgy szenvedni mint anyám velünk"

Hány gyerek van, mennyi idősek?

A nagyszülők, nagybácsik, stb. nem segítettek anyukádnak?

Az tényleg nem normális, hogy egy felnőtt férfit kiszolgálnak mint egy csecsemőt. Az én anyósom is ilyen, de tőlem aztán hiába is várná ezt a férjem. Már mondtam neki, hogy ne számítson rá, hogy olyan szolgalelkű leszek mint az anyja, nem cseszek ki magammal. Beletörődött. Nem mondom, delegálni kell neki a "feladatokat", de még mindig jobb mintha megcsinálnék mindent helyette. Az meg nonszensz, hogy valaki ne tudjon magának becsomagolni.

Nem nagyon tudsz jó mintát hozni, főleg ha ő szar férj. Hogy ő nem ismeri fel, hogy miben kéne fejlődnie az nem a te felelősséged. Viszont nehogy azt hidd, hogy az a jó házasság titka, ha becsicskulsz és magadat alárendeled egy nagy cula igényeinek.