Milyen érzés apa nélkül felnőni?

32 éves férfiként tudok csak válaszolni.

Egyrészt tisztázni kell, hogy melyik a rosszabb apa nélkül, vagy egy olyan apa mellett felnőni, aki semmilyen minőségben nem képviseli azt, ami ezt a szót magában foglalja.

Lányként teljesen más lehet ett feldolgozni.

Igazából az apakép nélküli lányok gyakran fogják a párjukban az apát keresni, így kialakulhat esetleges apakomplexum.

Esetleg váltogathatják gyakran a partnerüket, vagyis senki sem lesz megfelelő számukra, illetőleg olyan típusú nőkké válhatnak, akik csak ki akarják használni a férfiakat, abban, amit ők igazán szeretnek.

Nekem felnőtt férfiként mindennemű férfiúi jellegű dolog hatalmas kihívást, nehézséget okoz.

Amit egy apa átadhat a fiának, egyszerű csajozástól kezdve a technikai jellegű dolgokig nekem irdatlan nagy idegeskedés, feszültségek árán mentek, ha egyáltalán mentek.

Társas kapcsolatokban mindig háttérbe szorultam, inkább szorítottam magam, önbizalmam egyenlő a nullával.

Így a munka világában is egy háttérben meghúzodó, szolgalekű kis senkinek érzem magam, valószínűleg az is vagyok.

Függetlenül az adottságaimtól, sose tudtam kihozni magamból azt, ami vagyok/lehettem volna. Nem volt, aki terelgessen/utat mutasson.

Gyerekként és fiatal felnőttként (18-20+) még nem számít, mert nem fogod fel. Szerintem létezik valamiféle blokk az agyban, ami nem engedi érzékelni a hiányt.

Felnőttként, ha nem vagy teljesen hülye, már észreveszed, hogy valami nem stimmel. Én nő vagyok. Nekem az tűnt fel, hogy sorra átver minden férfi, egyik kapcsolatból ugrálok a másikba, és sose tudok olyan embert választani, aki nem bax át. Pedig én már fiatalon meg akartam állapodni.

Elmentem pszichológushoz és nem is gondoltam volna, mennyi mindenben képes volt megnyomorítani a világképem, hogy nem volt apám. Tudom, hogy ezt sokan nem értik, de minden szó igaz belőle, hogy mintát másol a gyerek.

Ha nincs apa, akkor könnyen eshet abba a hibába, mint én, hogy azt gondolja ez a jó, ez van rendben, mellette hosszútávon férfi nem marad, mert nem érdemli meg a szeretetet és ezért választ olyan férfit, aki aztán tényleg le is lép. Nekem rengeteg munkámba került ebből kimászni és végre találni valakit, aki nem az apám. Addig egy ismétlődő ciklus volt újra és újra.

Ugyanígy gondolom egy fiúnak ugyanolyan trauma lehet. Nincs apa, nincs férfikép, nincs minta, nincs mit követni, nincs út a felnőtt élethez, sosem nő föl, örökké az anyja gyereke marad, akkor is ha már 40 éves. Egy anya soha nem lesz képes pótolni egy apát, akármennyire is képzeli, ezért kell jól megfontolni, hogy ki legyen a gyerek apja. Nem véletlenül van ennyi elkeseredett ember, akik igazából nem rossz emberek, csak kimaradt egy alapvető pillér az életükből és észre sem veszik, hogy anélkül nincs mire építeni.

De ez nekem se egy 5 perces felismerés volt, hanem rengeteg munka pszichológussal és önismerettel.

7 éves koromig volt apám, aztán elváltak a szüleim. Persze, előtte ordítozásban nőttem fel, tehát már akkor beláttam, hogy jobb ez így, még ha fájt is.

Bár apám azt mondta, mindig találkozunk majd, hamar lett új nője, aki letiltotta, így a válásnál nagyobb sebet okozott nekem, ahogy elfordult tőlem az új nő miatt, de ez egy másik történet.

Teljesen normális felnőtt lett belőlem, érzelmileg és anyagilag is. Normális párkapcsolatom van, sosem volt apakomplexusom, nem használom ki a férfiakat és nem váltogatom a partnereimet. Nem tudom, az utolsó válaszoló, honnan szűrt le ilyet vagy hogy jutott ilyen következtetésre, de nem nagyon van összefüggés.

Nem azt mondom, hogy nem lett volna jobb egy NORMÁLIS apával felnőni, mert nyilván az az ideális, de a legtöbb ember egyébként sem alkalmas szülőnek, így még ha fizikailag jelen is van, sok apa nem elérhető.

Elolvastam pár könyvet a témában érintett lévén és a pszichológia jelen állása szerint a férfikép nem az apád miatt olyan amilyen, hanem az egész társadalom, barátaid, tanáraid, ismerőseid stb. formálják.

Engem elhagyott az apám.

Egy szöget nem bírok beverni a falba. A csajozást meg inkább hagyjuk...

F

Szar, komoly apakomplexusom van, de eddig csak egy férfi ba..ott át rendesen és az is inkább az én hibám volt. A többi kapcsolatom jól működött nagyjából. Csak és kizárólag idősebb férfiak vonzanak, a huszonévesekre nem is tudok igazán férfiként tekinteni. De még a harmincasokra se nagyon. Ja, komoly a helyzet, viszont jól elvagyok.

Annak örülök nagyon, hogy nő vagyok, mert pl a most kamaszodó öcsémnek szerintem sokkal nehezebb lesz apakép nélkül,. Senki nem mutatja meg neki hogy kell férfiasan viselkedni, ez már most is meglàtszik rajta, nagy hátrány lesz ez még neki...

Kicsiként viszont abszolút nem éreztem az apám hiányát (kb 5-6 évesen láttam utoljára, nem keres minket), teljesen jól voltam nélküle. 19-20 éves koromban kezdtem látni, hogy igenis hatással volt rám a hiánya. Aztán meg azt éreztem, hogy minden alkalommal, amikor vége lett egy kapcsolatom egy idősebb férfival, olyan volt, mintha újra és újra elvesztenék egy apát. Szomorú ez így leírva. De egyben jön is mindig egy újabb. Szar helyzet, de nem akkor trauma azért.

Kedves kérdező! Én apa nélkül nőttem fel, fiatal felnőtt nő vagyok. Nagyon rosszat tett, hogy nem volt velem az apám, nem is ismerem. 3 éves voltam mikor végleg elhagyott minket, azóta nem is keresett sosem.

Kialakult egy apakomlexus nálam, és az anyámmal is véglegesen megromlott a viszonyomviszonyom, emiatt, ez persze nem azt jelenti, hogy veletek is így lesz, de azt tudom tanácsolni, hogy mindig legyél ott a kislányoddal, és hallgasd meg, és értd meg őt, támogasd. Egész gyermekkoromban hiányzott az apám, és nagyon jó lett volna ha velem van. Sosem volt előttem férfi példakép. Ha esetleg a későbbiekben új párod lesz, nagyon fontos, hogy a lányod számára is tudja pótolni az apát, és nagyon szeresse a lányodat.

22/L