Egyre nehezebben viselem a folyamatos panaszkodást, önző vagyok?

Edesanyám egyedül él, mozgásszervi betegsége van, orvosok csak tünetileg tudják úgy-ahogy kezelni, sokadik orvos sem tud megoldást a problémára (pontosabban új gerincre lenne szüksége, ami ugye jelen állás szerint megoldhatatlan). Állandó fájdalmai vannak. Nagyjából el tudja látni magát, én minden héten bevásárolok neki, ha kell viszem dokihoz, leviszem a szemetét, intézem ha van valami amit nem tud megcsinálni. Minden nap beszélünk telefonon 20-40-60 percet. Tudom rossz neki, mert egyedül van és beteg. De úgy érzem kezd felőrölni ez az egész. Nem az, hogy el kell neki intézni dolgokat vagy orvoshoz kell vinni. A beszélgetéseink 90-100%-a arról szól, hogy mennyire fáj, mennyire iszonyatos, melyik gyógyszereket vette be, melyik orvoshoz kellene menni és úgy általában minden rossz, borzalmas, szörnyűséges és talán jobb lenne ha már nem is élne. Teljesen megkeseredett az állapota miatt, haragszik a világra. Én ezt mind értem, de nem tudok rajta segíteni. Nem tudom mit tehetnék. Családom van, gyerekem. Egy-egy ilyen beszélgetés után (minden nap) borzasztó kimerültnek érzem magam, a hangulatomról nem is beszélve. Eljutottam már odáig, hogy szinte gyomorgörcsöm van amikor hív, vagy hívom telefonon, mert tudom, hogy legalább fél órás panaszáradat jön. Emiatt meg már nekem szokott bűntudatom lenni, hogy ezt érzem. Egyszer említettem neki, hogy nem gondolkodott-e azon, hogy esetleg egy szakember, pszichológus tudna-e kicsit a hangulatán javítani, de teljesen kiakadt, hogy bolondnak nézem. Mindemellett pluszban még folyamatos anyagi problémái vannak, de ez már egy másik történet…

Volt/van valaki hasonló cipőben? Hogyan kezeli a helyzetet?