Egyre nehezebben viselem a folyamatos panaszkodást, önző vagyok?
Edesanyám egyedül él, mozgásszervi betegsége van, orvosok csak tünetileg tudják úgy-ahogy kezelni, sokadik orvos sem tud megoldást a problémára (pontosabban új gerincre lenne szüksége, ami ugye jelen állás szerint megoldhatatlan). Állandó fájdalmai vannak. Nagyjából el tudja látni magát, én minden héten bevásárolok neki, ha kell viszem dokihoz, leviszem a szemetét, intézem ha van valami amit nem tud megcsinálni. Minden nap beszélünk telefonon 20-40-60 percet. Tudom rossz neki, mert egyedül van és beteg. De úgy érzem kezd felőrölni ez az egész. Nem az, hogy el kell neki intézni dolgokat vagy orvoshoz kell vinni. A beszélgetéseink 90-100%-a arról szól, hogy mennyire fáj, mennyire iszonyatos, melyik gyógyszereket vette be, melyik orvoshoz kellene menni és úgy általában minden rossz, borzalmas, szörnyűséges és talán jobb lenne ha már nem is élne. Teljesen megkeseredett az állapota miatt, haragszik a világra. Én ezt mind értem, de nem tudok rajta segíteni. Nem tudom mit tehetnék. Családom van, gyerekem. Egy-egy ilyen beszélgetés után (minden nap) borzasztó kimerültnek érzem magam, a hangulatomról nem is beszélve. Eljutottam már odáig, hogy szinte gyomorgörcsöm van amikor hív, vagy hívom telefonon, mert tudom, hogy legalább fél órás panaszáradat jön. Emiatt meg már nekem szokott bűntudatom lenni, hogy ezt érzem. Egyszer említettem neki, hogy nem gondolkodott-e azon, hogy esetleg egy szakember, pszichológus tudna-e kicsit a hangulatán javítani, de teljesen kiakadt, hogy bolondnak nézem. Mindemellett pluszban még folyamatos anyagi problémái vannak, de ez már egy másik történet…
Volt/van valaki hasonló cipőben? Hogyan kezeli a helyzetet?
Ma összevesztünk.
Voltam nála, végighallgattam újra a szokásos dolgokat. Minden rossz, borzalmas, iszonyatos, stb.
De mikor a végén odáig jutott, hogy biztos már nagyon elegem van belőle és jobb lenne nem is élni és majd megoldja, hogy vége legyen az egésznek (kiugrik az ablakon), akkor kiakadtam.
Mondtam, hogy ezt nem vagyok köteles végighallgatni és inkább megyek. Erre ő, hogy képzelem hogy csak úgy otthagyom, milyen vagyok, tiszteletlen, hogy beszélek vele.
Ráadásul szerinte keveset foglalkozom vele. Tehát kevés az, hogy viszem dokihoz, elmegyek a beutalókért vagy ami kell a háziorvostól, bevásárolok, hivatalos ügyeket intézek, minden nap írok neki és szinte minden nap beszélünk telefonon, nem is keveset. Ez kevés. Csak nem tudom mi lenne az elég.
Családom van, gyerekem. Nekik is kell a figyelem.
(arról ne is beszéljünk, hogy ÉN hol vagyok ebben az egészben, magamra mennyi idő jut)
Pont ilyen helyzetben vagyok anyukámmal..
Érdekes hogy feljött ez a kérdés ...
Mintha magamat olvasnám..
Én már elengedtem az egészet..az orvosokkal is röhögve közölte hogy nem jár kezelésre /pikkelysömör/ ..az a legkisebb baja..évente orbánc..
Ő mindig csak áldozat. Bármi történik, ha kiprovokálja (a fent említett módon) hogy kiakadjak, úgy alakítja a beszélgetést, hogy én támadok rá, ő az áldozat és miért bántom? Miért beszélek így vele, hiszen ő egy beteg ember.
Sajnos olyan is előfordult már, hogy szomszédoknak, ismerősöknek panaszkodott rám. Azok meg, mivel csak az ő verzióját ismerik gyilkos szemekkel néznek rám, mint egy hálátlan utolsó szemétládára.
Fel kéne nőni, mert hiába vagy 30-40-50 éves, gyerekszerepben vagy. Ugráltatnak, bsztatnak, kihasználnak nem tisztenek. Tuti két hét beszédszünettel kezdeném, utána látjuk, mi változik.
Azért álljon már meg a menet, senkinek nincs joga a másik életére ennyire rátelepedni és lehúzni a sárga földig a folyamatos nyígassal.
"egyedül van és beteg"
Jó ember vagy és jó gyereke, de nem tudod megoldani a problémáit.
Én megmondanám neki, hogy nagyon sok a dolgom, és csak pár percem van rendszeresen érdeklődni, persze ha szüksége van valamire, szóljon és segítek. De csak kb. 1x egy héten.
Társaság kéne neki, szomszéd, barát, ismerős, akivel tud beszélgetni.
Köszönöm mindenkinek az eddigi válaszokat. Kicsit megerősít benne, hogy nem én vagyok a hálátlan nemtörődöm.
Gyerekkel elmentünk kicsit kirándulni, ezt írtam neki:
"Hahó, elmegyünk kicsit csavarogni, nem leszünk itthon csak később."
Erre a következő választ kaptam:
"Én hahó nevűt nem ismerek, így a kocsisok hívják a lovukat én az anyád vagyok"
Erre nem reagáltam.
Megjegyzem, hogy gyakran használom ezt a köszönést, kollégáknál, barátoknál, még a gyereknek is szoktam mondani, de szerintem néha még anyámnak is.
Aztán fél napra rá jött egy új üzenet tőle, hogy bármi is történt én az ő gyereke vagyok. Kb. mintha azt mondaná, hogy oké megbocsátok neked amiért így viselkedtél.
Aztán fél nappal később jött egy
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!