Miféle gonosz erők munkálkodnak az anyámban?

Mostanra körvonalazódott a családban, hogy tervezzük a babát. Nem akartuk mindenáron elmondani, de mostanra tényleg abban a korban vagyunk, hogy az eddig nagyon toleráns rokonok komolyan érdeklődtek felőle, hogy szeretnénk e vagy már nem, ezért végülis elmondtuk, hogy igen, már rajta vagyunk, mert hát annak nincs sok értelme, hogy tiltakozzunk aztán meg pár hónap múlva jön a bejelentés.

Nos anyám… olyan szinten ki van akadva, mintha 15 évesen álltam volna elő ezzel a képtelenséggel, hogy nekem/nekünk gyerek kell. (29 vagyok, párom 32, rég együtt élünk, saját lakásban, saját keresetből, hitel nélkül). Anyám meg nekikezdett a világ legrosszabb dolgának előadni a gyerek dolgot, a nem alvást,( ő 3 hónapig nem aludt, no fene, van aki 3 évig nem alszik/gyerek…) a folytonos sírást, az orvoshoz rohangálást, az anyagiakat ergo minden létező rossz dolgot felsorolt mintha soha semmi örömét nem lelte volna bennem mint kisbabában. Mindent egyébként olyan komolysággal, mintha lenne bármi köze is huzamosabb távon a gyereknevelésről, ugyanis 4 éves koromban lelépett és apám nevelt fel. Na ő mesélhetne, azt szívesen meghallgatnám, mert anyámnak tényleg csak a hab jutott ki a gyereknevelés javából hétvégente. 12 évnyi tanulásból pl annyi emlékem van vele, hogy felolvasta nekem a két Lottit, orvoshoz sosem vitt, az anyagi részét pedig már ott hagyjuk is, hogy soha két forint gyerektartást nem kellett fizetnie. Hétvégén adott enni, néha elmentünk moziba vagy strandra, kész csók, MINDENT apám finanszírozott ami a szükség tárgyát képezte. Anyám mégis hihetetlen mártír módon áll hozzá, hogy neki ehhez már nincs energiája, hozzá ne vigyem majd, de azt végképp felejtsem el, hogy ott is hagyom.

Egyszerűen nem értem, mert amikor meg babacuccokat lát olvadozik jobbra meg balra, hogy de jó lenne ha lenne unokája, mindent megvenne neki, elvinné mindenhova stb.

Evidens, hogy nem neki szülöm, plusz tudjuk mi az a gyerek, páromnak 6 unokaöccse/húga van én meg sokáig bébiszitterkedtem 3 helyen, 8 gyereket 3 hóstól 9 évesig, tehát bár a neheze nyilván még most vár majd, nem most fogunk először gyereket látni közelről.

Na de hogy anyámban mi ez a baromi nagy nyilvános ellenkezés azt nem tudom. Irigység, hogy én jobban csinálnám mint ő?

Komolyan annyira szar volt neki ezt megélni velem 4 évig, hogy engem meg akar kímélni?

Valahol én a saját kudarcát látom benne visszatükröződni, talán attól fél, hogy nagymamaként is elbukik?

Természetesen nem ő fogja eldönteni, hogy vállalunk e bébit vagy sem, de őszintén szarul esik amiket mond, mert ezzel én csak még nagyobb tehernek érzem magam a szemében, holott sok gondja nem volt velem és most is napi szinten segítek neki a világon mindenben, tehát ha valakinek akkor neki még meg is érte, hogy vagyok.

Az pedig már csak egy kis jelentéktelen ráadás, hogy én ilyen egyhelyben ülő gyerek voltam, néha odébb raktak, letörölgették rólam a port, szóval abszolút nem az a fajta, akire tényleg minden energiát belefektetve kellett vigyázni a nap 24 órájában.