Fiatalok, akik hamar menekültek otthonról sokan miért maradnak békében a szülőkkel?

19-es vagyok. Nézd. Az ő korában teljesen normális volt, hogy vered a gyereked, ha nevelni akarod. Szerintem nem volt eszköztára ahhoz, hogy máshogy neveljen, máshogy kezelje a konfliktusokat. Egyetlen szóval nem mondtam, hogy szeretetből vert. Azt mondtam, hogy szeretett közben is, van különbség (hiszen olyan nincs, hogy szeretek valakit, bántom, addig nem, majd megint szeretem).

Rengeteget nevettünk, mikor gyerek voltam, mesét olvasott, vitt ide oda, büszkélkedett velem, szerelni tanított, biciklizni, kikérdezte a leckét, minden éjszaka ő altatott el, mikor még igényeltem. Rengeteg élményt gyűjtöttünk együtt. Igen, mindig szeretett. Valószínűleg fogalma se volt arról, mit okoz bennem. Nekem "két" apám volt egy személyben: egy, aki tűzbe ment volna értem (tűzbe menne a mai napig) és egy, akinek a haragjától rettegtem. Persze sokkal könnyebb azt felhozni újra és újra, hogy megütött, mint azt, hogy (a lehetőségeihez mérten) próbált jó apa lenni. Ismétlem: nem minden fekete és fehér. Elítélem az erőszakot, nem értek egyet a nevelésével se. De megbocsájtottam neki.

Amúgy semmi sem fekete vagy fehér.

Nálunk az volt, hogy: Nem volt részegeskedés, nem volt válás sem, egy család voltunk (úgy látszatra).

Finom főtt kaják, tiszta ruha, rendezett lakás megvolt. Ezzel együtt is úgy vagyok, hogy se egy jó szót, se egy elismerést, bíztatást, semmit soha nem kaptam anyámtól (amúgy apámtól sem). Igazából engem sokáig megvezetett az, hogy lényegében nem volt olyan rossz dolgom otthon, anyu még végzős gimis koromban is megfőzte reggel a kakaómat, szóval ezekbe kapaszkodtam érzelmileg. Aztán így felnőtt fejjel jöttem rá, hogy mindezt egy nyakába varrt utált rokonért is megtette volna, kötelességből.

És tényleg így van, én a kötelességérzeten, muszájon kívül anyámon semmit nem láttam irányomban. Erre még ráfejelt, amikor érettségi után nem győzött kiutálni otthonról sunyi, szemét módon (apám ezt viszont soha nem tette volna, miatta maradhattam volna, ameddig jónak látom). 8 órás munka mellett végeztem a főiskolát levelezőn, de anyámtól rendszeresen megkaptam, hogy a "család kárára" tanulok. Persze a diplomaosztómon ott virított, nem is kérdés.

Szóval érzelmileg azt kell, mondjam, nekem semmit nem jelent. (De: nem volt ku..va, nem állt össze részeges hapival, nem lépett le otthonról, nem éltünk szutyokban).

Ezzel együtt is azt mondom, amit nyújtott, az édeskevés. De ezért nem baxom rá az ajtót, és igen, nem játszom át a tesóm kezére a szülői házat, ennyi.

Azért, mert a gyerek feltétel nélkül szereti a szüleit, akkor is ha ez nem viszonzott.

Lélekromboló hosszú távon haragot tartani, a saját lelki békémnek is jobb, hogy szigorú határokat tartva ápolom velük a kapcsolatot.

Valahol sajnálom is őket, mert annak is oka van, hogy miért lettek ilyenek. Érzelmileg pici gyerekek még 60 felett is a gyermekkorban elszenvedett traumáik miatt. A szándékaik jók voltak, és voltak jó élményeink együtt, de ők egy alternatív valóságban élnek és nincsenek tisztában a saját viselkedésükkel, ez valahol nagyon szomorú, mert nincsenek egészséges emberi kapcsolataik egyáltalán és rengeteget szenvednek. Ezt a szenvedést maguknak kreálják, de már megtanultam, hogy nem tudok nekik segíteni, mert képtelenek ebből kilépni.

Megfordultak a szerepek és mostmar olyan mintha én lennék a szülő, ők pedig a gyerekek, fárasztó, de mivel másik országban élek könnyebb ezt a kapcsolatot olyan keretek között tartani, ami nincs az életemre már negatív hatással.

Újra kellett tanulnom felnőttként sokmindent, hogy a gyermekkori traumák miatt kialakult beidegződések ne húzzanak vissza, ennek része volt az is, hogy a velük való kapcsolatot új alapokra helyezzem.

Biztos van akinek jobb, ha minden kapcsolatot megszakít, de sokféle oka lehet annak, ha másképp döntünk. A távolság tényleg rengeteget segít.

Engem az örökség nem motivál, inkább viszolygok tőle. A nővéremmel beszéltük egyszer, hogy ha oda kerülne a sor lehet inkább elajándékoznánk jótékony célra.