Fiatalok, akik hamar menekültek otthonról sokan miért maradnak békében a szülőkkel?

Szerintem elköltözés után sokan azért maradtak békében a szülőkkel (még ha elmenekültek is otthonról anno), mert amúgy az ilyen szülő megteheti, hogy egy buznyákot sem örököl tőle a gyereke, ha nulla a kapcsolat.

Engem anyám nem győzött kiutálni a (140 négyzetméteres) szülői házból annak idején. Most 150 kilométerre lakom, férjnél vagyok, gyerekem van. Minimális a kapcsolattartás (igényünk sincs többre), de tudom, hogy ha ez nulla lenne, akkor az első húzásai között lenne, hogy átjátssza a testvéremre a házat (erre megvannak a törvényes eszközei egy szülőnek, és máris volt örökség, nincs örökség).

Szerintem ez is szerepet játszik sokaknál, hogy nem baxszák rá az ajtót az ilyen szülőre, miután elköltöztek.

#13-as: A gyereknek semmi köze a szülei vagyonához. Engem elképeszt, mennyien várják, hogy mikor örökölnek végre. Ha bántalmazott gyerek voltál is, segít majd az örökség begyógyítani a sebet? Vagy azt hiszed, hogy bosszút állsz anyádon/apádon, ha haláluk után végre tiéd a házuk? A halottakat ez már nem érdekli. Számomra ez az anyagiasság érthetetlen. Szüleid még évtizedekig fognak élni, és inkább minden évben hányingerrel elmész egy-kétszer hozzájuk, csakhogy aztán örökölj egy használt gáztűzhelyet, mert közben már mindent másra íratott?

Szüleidnek jó egészséget kívánok.

Már csak anyám él, és semmi bajom vele.

De ugyebár az ember nem él 150 évig, és vannak statisztikák.

Az anyám nyilván meghal majd egyszer, lehet, holnap, lehet, hogy 20 év múlva, én örülök, hogy ezen a világon van jó egészségben.

De ne legyünk már álszentek.

Csak azért, mert önérzeteskedek, felfújom magam, és nem állok szóba többet az anyámmal, nem szívesen mondanék le 50 millás ház feléről.

Nekem speciel baromira nem mindegy 25 milla, (ha eljön az ideje), ha neked mindegy, örülj neki.

Szerintem nincs abban semmi, amit 13-as írt.

Én is rájuk vághattam volna az ajtót 25 évesen. Ezzel átjátszva a testvérem kezére a szülői házat (aki nem mellesleg külföldön él, és ő sem mozdít többet). Max. jót röhögne a markába, hogy ilyen hülye "önérzetes" vagyok.

14-es vagyok. Azért életben tartotok egy kapcsolatot, amiben bántalmazottak voltatok (a topik ezekről szól), hogy évtizedek után, 50-60-70 évesen örököljetek valamit? Nem lenne jobb felemelt fejjel lezárni az egészet, megszabadulni a konfliktusoktól és egyben a (feltételezett) örökségtől is? Egy felnőtt, dolgozó ember képes megteremteni magának a saját vagyonát. Ha még mindig anyu/apu pénzére vár, és közben újra meg újra elszenvedi a sérelmeket, akkor igazából élete végéig a bántalmazott gyerek szerepében marad.

Ha meg nem szenvedett el sérelmeket, csak felhúzta magát az illető valamin, akkor az meg nem ebbe a topikba tartozik szerintem.

Engem 16 éves koromig vert az apám főként nevelő jelleggel, néha részegségből. Pánikbeteg lettem, mikor el tudtam otthonról menekülni, a pszichológus szerint kikapcsolt a túlélő üzemmódom és megengedtem magamnak, hogy kijöjjenek a túlcsordult, szőnyeg alá söpört érzelmeim.

Sok évig jártam terápiára, megtanultam megbocsájtani. A távolság segített, nem voltam már alárendelve, már nem féltem tőle, tudtam, hogy meg tudom magam védeni tőle. Megtanultam látni és értékelni az erőfeszítéseit, mert vannak. Ez nem fekete fehér dolog.

Ma már nem haragszom rá. Felnevelt, adott enni, van miért hálásnak legyek. Tudom, hogy szeret, mindig is szeretett, akkor is, mikor ütött. Csak rosszul oldotta meg a problémákat. A múlt meg múlt (20 éve nem emelt rám kezet és nem fenyegetett meg). Ő is megváltozott, én is.

Hogy miért dolgoztam ezen ennyit? Mert engem mérgezne minden nap, ha nem tettem volna magam túl rajta.