Toxikus család? Tényleg hátra kell őket hagynom?

Már tettem ki ehhez hasonló kérdést, többet nem fogok. De egyszerűen szükségem van rá, hogy valahol ezt megoszthassam. Apám alkoholista, és folyton hívogatja anyámat. Kértem nem egyszer nem kétszer hogy ne csinálja, sokszor meg is ígérte, hogy abbahagyja, persze semmi nem változott. Minden "barátja", akik inkább csak ivócimborák, szintén alkoholista. Anyámmal külön élnek (elváltak), de egy panelon belül. Nem telik el hét hogy ne lenne valami cirkusz, külön elmagyaráztam neki szépen hogy a tanulmányaim mellett nem tudok ezzel foglalkozni, de semmi nem hat. A másik fele a dolgoknak a húgom. (én 20 vagyok húgom 18) A húgom akit szeretek, és akit bármi áron megvédenék. De istentelenül el van hízva, csúnya és ápolatlan az arca, bunkó, nincsenek barátai és imád kötekedni. Sajnos ma telt be a pohár vele szemben. Kimentem a konyhába, hogy igyak egy HELL zérót (segít a tanulásban) és egyből belém kötött hogy "nem iszol több energiaitalt mi"? Itt egyszerűen nem bírtam és elmondtam őt mindennek. Fel nem fogtam, hogy hogy van mersze valaki olyannak, akinek a hibáit estig lehetne sorolni mersze beszólni egy ilyen apróságért egy olyannak mint én (nem mondom hogy én tökéletes vagyok, de azért felsőoktatásban tanulok, edzek és figyelek magamra, na meg azért vannak barátaim is). Sajnos amikor elmentem mellette még meg is löktem vállal (nem annyira hogy elessen), de sikerült úgy "megijesztenem" hogy később el is kezdett sírni. Pestre ment anyám lakásába, és jó ideig ott is lesz valószínűleg. Akármennyire is jogosnak érzem az indulataimat, iszonyú bűntudat mardos, hogy túlreagáltam, és elkerülhettem volna az egészet ha ignorálom a megjegyzését. Apámnál ugyanez. Úgy érzem, meg akarom szakítani vele a kapcsolatot, mert képtelen (és szerintem nem is akar) megváltozni, plusz iszonyat minimalista az élethez való hozzáállása, hétköznapi nyelven "lúzer". Minimálbéres munkája van, ő is ápolatlan, csak akkor tökös legény amikor részeg, a lakása rendetlen. Ha nem a húgomról és az apámról beszélnék akkor könnyen hagynám őket a fenébe. De róluk beszélek. Róluk, akik hibáik ellenére nem rossz emberek, és szeretem őket. Apám egy nagyon törődő ember volt velem (főleg régebben), és habár már ott is irritált az a fajta meghunyászkodás ami őt jellemezte, volt humorérzéke és szeretett engem. A húgomban is ott van a humor, a segítőkészség, de egyszerűen mindkettőjüknél iszonyú túlerőben vannak a negatív jellemzők. Tudom magamról, hogyha eltűnnék az életükből, magamat okolnám, ha romlana az állapotuk. Nagyon sokszor próbáltam a húgomat rávenni a fogyásra, még edzőterembe is elmentem vele, de ki sem jött az öltözőből, csak megvárta amíg én végzek. Apámmal rengetegszer beszéltem már a piáról, volt hogy keményebben is, mert megint anyámat piszkálta. Nem akarom őket kizárni az életemből, de mindig felidegesítenek, olyan dolgokat mondok miattuk, amiket soha eszembe nem jutna egyébként. Ezért is utálom magam, könnyen túlzásokba esek, de évek óta tűröm ezt, és várom hogy valami történjen, de minden csak egyre rosszabb.

Tényleg az lenne az egyetlen megoldás hogy "búcsút veszek tőlük?" Hogyha nem, akkor mi lenne az? 20/F