Így felnőtt fejjel visszanézve mi az amit a szüleitek másképp csinálhattak volna a nevelésetek során?

Nem csak megcsinálni és megszülni kell egy gyereket, hanem nevelni is, egyengetni az útját. Velem nem foglalkoztak. Ami megmaradt a fiatalkoromból az a sok olvasás és tv nézés, csupa magányos tevékenység. Sokszor lepasszoltak a nagyszüleimnek akik teljesen elkényeztettek, kiszolgáltak. Rövid távon jó volt, de nagyon káros.

Most félek a világtól, az élettől, nem tudom elkezdeni, elveszettnek érzem magam, és bizalmatlan vagyok. Teljesen antiszociális, nem is tudok kapcsolatot teremteni az emberekkel hiába akarnék, mert nem értem őket. Önállótlan vagyok. És depressziós.

Emlékszem kiskoromban volt egy álmom... balerina szerettem volna lenni, táncot akartam tanulni, de apám nem engedte, mert hogy káros a lábnak. (Milyen munka az amibe az ember nem megy tönkre valamilyen szinten?)

Most apám bánt a legjobban hogy ez lett belőlem, ami. "Félrecsúsztam valahol."

Kb úgy, ahogy az egyes írja. Apám érzelmi analfabéta, soha nem ölelt meg, nem lehetett vele 1 jót beszélgetni sem, csak úgy volt de minek. Ezért van az, hogy különösebben nem alakult ki a 30 évem alatt semmilyen érzelmi kötődés irányába. Évente 1x találkozunk, havi 2x beszélünk telefonon. És nincs hiányérzetem.

A tesómmal meg mindig sokkal engedékenyebbek voltak mint velem. Én amint tudtam elmentem a suli mellett diákmunkázni, nekem be kellett azonnal szállnom a rezsibe. Tesóm az érettségi után elment dolgozni a fősuli mellett, neki nem kellett beszállnia semmibe, félretette.

Mondjuk estig tudnám sorolni a dolgokat, pont a tesómmal beszélgettük a múltkor, hogy igazából csak felnőttünk valahogy, de nem volt kifejezetten jó gyerekkorunk mint sok ismerősünknek.

- több érzelmet mutathattak volna irányomba

- néha-néha pozitív visszajelzést is adhattak volna

- lehetett volna kevesebb az irreális elvárás, pl. tőlem elvárták hogy az 1-2 évvel későbbi tananyagot is tudjam

- elengedhettek volna többször több helyre, pl. szórakozni évi 1-nél gyakrabban, a barátomhoz havi 1-nél gyakrabban (itt megjegyzem, 18 évesen lett először pasim, szóval nem arra panaszkodok, hogy 13 évesen nem aludhattam minden nap a fiúmnál :D )

- lehettek volna következetesek a büntetéseik, pl. nem hiszem hogy a napi sportolásomtól kellett volna eltiltani a rossz dolgozat jegyért... vagy pedig a csoportos osztállyal közösen tervezett előadástól eltiltaniuk pár nappal az alkalom előtt, ezzel az egész osztályt megszívatva

- étkezés terén lehettek volna toleránsabbak, nem kellett volna ordítva erőltetni azt a kaját amit nem akarok megenni

- anyám engedhetett volna nagyobb önállóságot az otthoni teendők terén, pl. szigorúan tilos volt a konyháját használnom, a mosógépet kezelnem, túl gyakran porszívóznom, így elég nehéz volt belerázódni mikor különköltöztem

- rám bízhatták volna az öltözködésem - itt se arra gondolok, hogy miniszoknyában akartam volna menni suliba, hanem pl. én rózsaszín helyett kék pulcsit akartam, de nem engedték

- kevésbé borzalmasnak kellett volna beállítaniuk a felnőtt létet, mármint egész gyerekkoromban azt hallgattam hogy BORZALMAS felnőttnek lenni és könnyen meghalhatok, hajléktalan lehetek, egyedül maradhatok, emiatt rettenetesen szorongtam végig - aztán kiderült, hogy tök könnyen és jól boldogulok

- lehettek volna kevésbé facebook-függők

- mondhatták volna kevesebbszer, hogy ronda vagyok, hü lye vagyok, "pi csa" vagyok

Hirtelen ennyi jut eszembe. Mióta önálló életem van azóta sokkal jobb a kapcsolatunk, de azért maradt bennem sok kellemetlen emlék.

Úgyhiszem, hiába sorolnám és szedném csokorba a sérelmeimet, ők így tudták az adott helyzetet megoldani, túlélni.

Hálás vagyok nekik az életért, az igyekvésükért.

Apám kihagyhatta volna a nevelési stratégiájából, hogy ha gyerekként valamiben tévedtem, akkor hazugnak nevezzen. Ez azóta is tüske bennem, pedig amúgy szeretem apámat.

Anyámnak meg csak szimplán nem kellett volna gyereket vállalnia. Nincs felelősségérzete, sosem számítottam igazán neki, ahogy gyakorlatilag más sem. Elég vicces, hogy elvileg szereti a gyerekeket, de ha látom, hogy az unokázási hajlamait hogy éli ki másnak a gyerekén, már pár perc alatt kibukik, hogy nincs türelme hozzá, és nem is érdekli igazán.