Mi volt a legfájóbb mondat amit valaha hallottál a szüleidtől és hogyan tudtad feldolgozni?

A történethez hozzátartozik, hogy édesanyám roma, apám nem. (ennek megfelelően: anya barna bőrű, apa hófehér)

Apa: Egész végig anyád terhessége alatt azért imádkoztam, hogy lányunk szülessen, aki az anyja kiköpött mása. Kis talpraesett, nagy dumás cigánylány... (bár lány lettem, de hófehér bőrű és elég csendes is) Nálad nem jött be, de aztán megszületett a húgod!

Azt hiszem ennél jobban semmi nem fájt, még az ütései sem.

Anya mikor ideges, szokta mondani, hogy csak azért nem kezd el most verni mert fél hogy nem tudja abbahagyni. Amúgy megszokott verni régen, most már nem mert ahhoz nagy vagyok, és igyekszem nem olyat csinálni amitől elborul az agya. (pl 13 évesen elég volt annyi, hogy elmentem egy osztálytársammal kutyát sétáltatni, mert nem akartam úszni menni, ami mellesleg úgy volt rám erőltetve, persze végül megvertek és még úszni is mennem kellett, ja és enni se kaptam)

voltak nálunk is világra szartam szövegek

ha kapok egy rossz jegyet, elkezd üvölteni hogy ő nem fog eltartani, legelőször ezt 10 évesen kaptam meg

Apánál igazából nem tudok mit kiemelni, minden nap beszól valamit, állandóan lekövérez, meg mondja hogy milyen hájas vagyok amikor gecc ő meg 130 kg szóval nem is értem na mindegy.. rosszul esik mert a suliban is ezzel csúfoltak, de brutálisan sokat, és így se érzem magam nőiesnek, és még az apám is érzékelteti velem hogy nem vagyok az. Meglát valami kis csajt a tvben és állandóan arról van szó, hogy milyen aranyos kis lányka, kis vékony, pici, tök aranyos. De olyan kedves hangon beszél róla, hozzám meg sosincs egy jó szava, nagyon rosszul esik ezt hallgatni nap mint nap (nézünk egy műsort amiben minden nap ott ez a lány)

összességében állnadóan lehúznak valamivel, ha bele akarok kezdeni valamibe akkor folyton az a válasz, hogy az miért nem fog menni, hogy én ahhoz miért nem vagyok jó. Pl anya állandóan azt mondja hogy ő a soha nem fog beülni a kocsiba ha én vezetek, én meg kérdeztem hogy miért? és visszakérdezett, hogy szerintem jól vezetek -e. Mondtam hogy igen, erre elkezdte hogy én milyen szűk látókörű vagyok, és nem vagyok hajlandó meghallani mást. Ja hozzátenném, hogy kb 2 hónapja van jogsim, és SOHA nem látott vezetni, és nem is ült be a kocsiba. És így mondja hogy nem tudok vezetni :) le is akart beszélni anno a jogsiról, csak apa erőltette. De ez egy példa.. egy csomó más dolog van amitől elvették a kedvem. Már amit szeretnék azt el sem mondom, hogy ne vegyék el a kedvem. Bezzeg a hülye iskolát, meg egyetemet állandóan erőltetik, de ha kapok ott egy rossz jegyet már rögtön nem lesz belőlem semmi, költözhetek, nem tartanak el ha munkanélküli leszek stb..

Nagymamámnak is volt nagyon sok beszólása, ő is mindig a kinézetemmel piszkál. De ami nagyon megragadt, hogy egyszer az arcomba üvöltötte hogy barom vagyok, azért mert nem emlékeztem hogy állt a kulcs a zárban. Bementem mostoha nagypapám szobájába, mert égve maradt a lámpa, és nem szabad észre vennie hogy bement valaki, pedig rohadtul nem is övé a ház csak élősködik ott, hasznot nem hoz, fel eszik mindent és rezsit sem fizet. Irritál a puszta létezése, hogy el kell viselnem, úgy hogy semmi rokoni kapcsolat nem fűz hozzá, idegesítő, elviselhetetlen ember, aki szintén állandóan beugat valamit, ha ott vagyunk mamáéknál. Pedig ő nem is a vérem, és az ő beszólásait is le kell nyelnem.

Néha úgy érzem feldolgoztam, de mikor rosszabb hangulatom van akkor nagyon rossz rá visszagondolni, vagy ha akkor szólnak valamit, akkor könnyebben sírok. Talán nem is azt nem tudom elviselni amit mondanak, hanem a tehetetlenség tudata, hogy muszáj újra és újra elviselnem.

Úristen! Azok a szülők, akik ezt művelik a gyerekeikkel, minek vállalnak gyereket? Undorító, amit 1-2 szülő megenged magának! Attól még, mert az ő gyerekük, nincs joguk teljesen leamortizálni a gyereket!

Tudom, tudom, voltak, vannak és lesznek is ilyen szülők sajnos, de attól még, amit művelnek az undorító!

"Kisfiam, majd mész a börtönbe és ott s*ggbeb***nak"

- A Józsi

Konkrétan ilyen szövegeket én soha nem kaptam meg, de olyanokat igen, ami nagyon megvágott..

Pl. az, hogy dadogós vagyok és ugye ez egy olyan dolog amiről piszkosul nem tehetek. Anyám mindig rám szólt kisgyerekként, hogy ne dadogjak! De olyan jó határozottan. Ekkor mindig elment a kedvem és inkább nem mondtam el amit akartam. Miért hiszi azt, hogy direkt csinálom? Miért hiszi azt, hogy abba tudom hagyni bármikor? Ez mindig nagyon fájt..

Apám pedig. Hát. Ő vele inkább az a baj, hogy sose mond semmit. (a poén az egészbe, hogy ő meg azért haragszik rám most, mikor már kirepültem, hogy sose mondok neki semmit...)

Szóval ő olyan aki soha nem köszön meg semmit. Ha segítek neki, ha adok neki valamit, ha dolgozok neki, soha semmit nem köszön meg! Természetesnek veszi, hogy én ezeket csinálom.. Ez mindig nagyon fáj..

Plusz az, hogy bármit csinálok vagy csinálni akarok lebeszél róla. De nem azért mert hülyeség, vagy mert nincs értelme, hanem azért mert ő nem akarja, hogy azt csináljam. Teszem azt én asztalos akarnék lenni, akkor lebeszélne arról, mert ő azt akarja, hogy kőműves legyek. Mindenféle érvek nélkül!

Örülök, hogy végül sikerült kitörnöm... Most külön élek.

Apa: Sosem érettségizel le

Mert még 11-ben is kettes-hármas voltam mindenből (nem érdekelt a tanullás, inkább novellákat írtam és olvastam). Ahhoz képest majdnem színötös érettségit tettem, mert arra viszont rendesen felkészültem, hiszen "fontos vizsga".

Apa: Utálom, hogy lány vagy, bárcsak fiú lennél, feleennyi gond sem lenne veled.

Ez rettenetesen fájt, főleg, mivel 13 évesen elvesztettük anyát.

Mindig az öcsém volt a jobb mindenben, a végén már olyanokat haluzott anyám, hogy látja a lelkünket és az öcsémé ragyogó fehér, az enyém meg már majdnem fekete. Testalkat miatt is állandóan bántott pedig ő főzött egészségtelen fosokat, egy 6-8 éves gyerek azt eszi amit elé raksz. Állandóan intézetbe akart adni mindenért ami nem tetszett neki, jött, hogy “na akkor viszlek is az intézetbe”. Ezzel akkor állt le, amikor egyszer mondtam neki hogy akkor mostmár tényleg vigyen mert nem akarok maradni.

Nagynénémnek két fia van, imádta mikor ott vagyunk, mindig tipikus “lányos anyuka” lett volna, olyan csoda fonatokat csinált mindig, hogy napokig nem akartam szétszedni. Aztán valami nem volt oké anyámékkal, gondolom válás szélén voltak, amúgy is hétvégente láttuk apát (kamion) már ha láttuk.. szóval kérdezte kivel maradnék és ugye vele? Nyilván a gyerektartás miatt, nem hiszem hogy amúgy hiányoztam volna az életéből. Mondtam, hogy apával talán de inkább nagynénémmel, ő sokkal jobban szeret és én is jobban szeretek nála lenni. Lehettem itt vagy 6-7 éves, totál naiv őszintén mondtam. Akkor egy estét végig bőgött de ugyanolyan maradt.

Van viszont egy, amiért konkrétan az ideg elkap ha rágondolok. Mikor kb 9-10 éves voltam (fixen alsós) kiderült, hogy autoimmun beteg, necces volt, mennyi károsodás az amit nem lehet visszafordítani. Állandóan kórházban volt, erre apa hazajött, többnyire anyámat vitte, esténként meg velünk volt otthon. Mikor anyám végre hazajött, kérdeztem mi ez, mi a baja, miért van (orvos akartam lenni); amire a válasz az volt, hogy “miattatok hogy folyton veszekedtek az öcséddel de főleg miattad hogy nincs neked a több eszed”

Hát ki az az elmeroggyant aki a 9 éves gyerekét teszi felelőssé egy kibszott autoimmun betegség miatt???

És persze utána jövet-menet a klasszikus “meghalok ha nem hagyjátok abba” “majd a temetésemen lehet visszaugatni” és társai.

Apám annyira nem volt beszólogatós, ő inkább odacsapott ha valami nem tetszett neki. Az se volt jó, nyilván...

Amiért rá haragszok, az az, hogy évekig mint a vak bolond csak anyám volt neki. Ha anyám elvert biztos jogos. Ha anyám beszólt biztos megérdemeltem. Nem hiszem el, hogy ép értelmű szülő nem csapna egyet az asztalra ha a párja olyan bolond a saját gyerekeivel.. na mindegy.

Felnőttem és sokkal többre vittem, főleg mint ami rám volt mondva állandóan, de gyerekem sose lesz. A saját gyerekkoromat gyűlöltem, örülök, hogy vége, sose láttam, hogy kell jó szülőnek lenni; és főleg egy másodperc esélyt nem akarok adni, hogy valaha valamelyik közelébe kerüljön a gyerekem

10-11 éves koromban kaptam meg az első telefonom. Régóta könyörögtem érte, így örültem is neki rendesen, sokat játszottam rajta (bár szerintem még bőven az egészséges mennyiség volt). Apám ezért elkezdett telefonb*zinak hívni. Hát nem esett túl jól akkoriban.

Anyámtól kamasz koromban kaptam egy beköpést, ami mai napig fáj. A körülményeket nem részletezném, a lényeg, hogy elmondtam magamról egy bizonyos dolgot (nem egy nagy cuccra kell gondolni, igazából rajtam kívül mást nem is nagyon érint, csak gondoltam megosztom vele), ami miatt állatnak nevezett, ordítozott, vártam, mikor közli, hogy kitagad.