Éreztél már negatív hatásokat egy rossz szülői minta miatt, ami kihatott az életedre, párkapcsolatodra, vagy akármire?

Nálam elég sok területen okozott a szülői minta gondot.

Pl. egyik szülőm sem képes higgadtan megbeszélni dolgokat családon belül - anyám családon kívül sem, ilyen természet; apám meg családon kívül mindenkivel nyuszi, aztán otthon vezette le a feszkót. Mind a mai napig képesek a legkisebb hülyeségen úgy veszekedni, hogy az inak feszülnek a nyakukon. Az ő világukból hiányzik a higgadt, kulturált vita. Apám engem (meg valszeg öcsémet is) vert is... anyám is mondjuk, de ő ritkábban, apám rendszeresen, a legkisebb pitiánerségek miatt is.

Az is jellemző volt, hogyha apám elkezdett velünk üvölteni jogtalanul, akkor anyám minket csitított le, velünk kéretett bocsánatot, mert "hát legyen már béke".

Ez azzal járt, hogy:

- sokáig nem voltam képes építő jellegű kritikákat normálisan fogadni; higgadtan a saját álláspontomat megvédeni - vagy az történt, hogy éreztem magamon, hogy görcsbe / pofonra áll a kezem, feszül a testem; vagy elkezdtem sírni... otthon meg üvöltöttem, bőgtem, törtem-zúztam, mert megszoktam, hogyha szelíden, kulturáltan ellenkezem velük, le se sz...nak

Ez főleg suliban, munkahelyeken volt nehéz, mert szerencsére azért a törős-zúzós/üvöltős énemet sikerült visszafogni, de akkor inkább magamba fordultam, nem mertem az igazamért kiállni, konkrétan kerültem a konfliktushelyzeteket, hogy nehogy elbőgjem magam. Emiatt sokszor éreztem úgy, hogy nem tudtam az érdekeimet érvényesíteni. Szerencsére ebben nagyon sokat fejlődtem, de biztos, hogy előrébb tartanék az életben, ha ilyen szempontból egészséges lenne az énképem (ezzel nem panaszkodom, mert nem állok "rosszul", csak reálisan nézve, ha több önbizalmam lenne, jobb eredményeket értem volna el).

A verések miatt azt még mindig megfigyelem magamon néha, hogy konkrétan félek és remegni kezdek, ha egy morcos arcú férfi szembejön velem, és közel van hozzám.

Baráti társaságom sem volt, mert elmartak tőlük, mert az XY rossz hatással lenne rám, a másiknak a szülei nem voltak szimpatikusak, ilyen-olyan programra ne menjek, mert veszélyes...

Párkapcsolat / ismerkedés: tudom, hogy ezt pasik egyes csoportja nem akarja elhinni, de irántam nőneműként a kutya nem érdeklődött 21 éves koromig (vagyis jobban visszagondolva, mert akkoriban nem tudatosult bennem, 2 efebofil pasas, akik 12-13 éves koromban "cukiskodtak" velem), még szexre sem. És egészen addig ez bennem baromi durva frusztrációkat okozott... és akkor jöttem rá, hogy ez nem feltétlen azért van, mert a személyiségem nem szerethető vagy mert annyira ronda vagyok, hanem mert a szüleim mindig lehúztak, csak fikáztak, és emiatt az önbecsülésem annyira a béka segge alatt volt, hogy ez valószínűleg kívül is meglátszott... és persze, nyilvánvaló és érthető, hogy senki nem akar egy olyan emberrel ismerkedni, akin látszik, hogy legszívesebben nem létezne, fancsali pofával a földet bámulja. Iszonyatosan szorongó voltam és ideges, nem telt úgy el perc, hogy ne azon gondolkozzam, hogy a szemben jövő ember mit gondol rólam, és arról, ahogy megyek, nézek, tartom a fejem, a kezem, bármit... mert amiatt is folyamatosan beszóltak a szüleim, hogy "miért nézel így", "miért tartod így a kezed járás közben, az fiús", "befizetlek majd a Nők Lapja "Álomnő Iskolába" - vagy mi a f..omba -, mert úgy viselkedsz, mint egy férfi".

És akkor volt nálam a váltás, amikor rájöttem arra, hogyha utálom magam, vagy ha görcsölök, akkor azzal nem javítok a helyzeten... és helyette elkezdtem élvezni az életet haverok és párkapcsolat nélkül, eljárni színházba, moziba, koncertre egyedül, élni a hobbijaimnak.

És akkor lett párkapcsolatom utána 1 évvel - gondolom, sokat segített az, hogy már nem olyan képpel jártam a városban, hogy "utálom magam". Pedig még "kövérebb" voltam, mint 18-19 éves koromban (akkor is megkaptam, hogy kövér vagyok, pedig a mostani szépségideált nézve... hát most menőbb lennék :D mert akkor éppen a pici cicijű full lapos sportmodell volt a követendő példa, nem a gömbölydedebb típus).

Az én "csomagom" nem túl extra, szerencsére nagyjából sikerült levedleni. Anyám állandóan mártír szerepben él, neki KELL főzni, mosni, takarítani, csak neki egyedül és szenved miatta, hogy senki nem segít, de ha segítséget ajánlok elutasít, ha magamtól megcsinálok valamit, lehord hogy miért szar amit csináltam. Holott sose tanított, hogy pl hogyan teregessek, helyette inkább ha megcsinálom, leszedi és újratereget, közben hangosan hümmögve, magában beszélve.

Férjemmel már osztozunk a házimunkán, a szüleim ezt szóvá is teszik, szerintük még a terített asztalnál az ételt is én kellene szedjem a férjem táljára. Ha valamit kevésbé alaposan vagy kevésbé logikusan csinál, akkor megmutatom neki, hogy én hogy szoktam, erőt kell vennem magamon, hogy ne úgy csináljam ezt, mint ahogy anyám csinálta

A rossz szülői minta miatt nem fogok gyereket vállalni. Egész életemben csak azt tapasztaltam, hogy ha egy nőnek gyereke lesz, akkor onnantól kiszolgáltatott lesz, egy cseléd. Hogy onnantól az élete megy a levesbe, a férje meg elszemtelenedik és bármit megtehet az erőfölénye miatt.

Én nem merem rábízni valakire az életemet, a jövőmet.

Tudom, tudom, nem mindenki ilyen. Én viszont ebben nőttem fel, ezt láttam, ezt tapasztaltam, ezt érzem és zsigerileg taszít. Azért meg nem vállalok gyereket, hogy hátha én nem járok majd így.