Hogy viszonyulnak az anyámhoz, ha sose változik meg?

Anyámmal sosem volt jó a viszonyunk... Vagyis volt mikor javulni látszott, de inkább akkor, ha nem éltünk együtt. Általános iskolában is sokat veszekedtünk, engem mindig mindennek elhordott, hogy milyen elviselhetetlen vagyok (egyébként 4es tanuló voltam, jó sportoló, nem cigiztem, nem ittam, es mindennap kitakaritottam a lakást) Folyamatosan kritizált, soha semmi nem volt jó neki, egyedül azzal villogott, hogy neki milyen szép lánya van, de itt ki is merültek az erényeim. A szobaajtómat többször levette, amikor veszekedés volt, és nem is tette vissza jó sokáig. Mindig azt hallgattam, hogy olyan hülye vagyok, mint apám meg a családja.

Én elköltöztem, az évek során persze tartottuk a kapcsolatot, de mindig voltak viták. Önálló életet kezdtem, saját családom van. Úgy gondoltam, hogy talán most, hogy unokája van, jobb lesz, de nem... Többször kértem, hogy vigyázzon az unokájára, amíg temetésre, állásinterjúra megyek... Ugyan előtt mindig, de másfél óra késésekkel, de még ő van ilyenkor felhaborodva, hogy számonkérem.

Kölcsönadtam az autómat neki, 1 hónap után visszakértem, mondanom sem kell, hogy ezután én voltam a világ szara...és még azt is mondta, hogy én mostantól nem vagyok a gyereke.

2 hónapja nem beszélünk, mert nem akarom magam felidegesiteni, nem bírom már a feszkót. Viszont ő meg a férjemnek sír, hogy látni akarja az unokáját. Nekem eszembe nincs egyébként eltiltani, de én nem nagyon tudok már jó képet vágni hozzá, és nem igazán tudom, hogy kellene kezelni normálisan ezt a helyzetet.