Ha szüleid idős korban már nem tudnak magukat ellátni mit tennél velük?

Mit takar az, hogy nem tudják magukat ellátni?

Amit én tettem:

Első körben igénybe vettük a házi segítségnyújtást. Napi négy óra. Ez elég sok mindenre elég.

Mellé kaptak segélyhívót. Ha gond volt, megnyomták a gombot, a központból 20 percen belül kint voltak, közben engem is felhívtak.

Emellett amikor tudtam, mentem segíteni én is.

Apukám halála után anyut viszont nem lehetett egyedül hagyni. Önveszélyes volt, 100%-os felügyeletet igényelt. Akkor viszont kerestünk neki egy megfelelő szociális otthont. Az egymáshoz költözés nem volt opció.

Az apámat nem ismerem, az anyám pedig sosem volt jó szülő, nem is tartjuk már a kapcsolatot, így egyiküket sem fogadnám be/tartanám el/támogatnám.

Ellenben a férjem szüleit szeretem, főleg az anyukáját, őt magamhoz költöztetném vagy benne lennék, hogy fizessünk neki ápolót. Az apósom kicsit rosszabb természetű, vele nehéz lenne együtt élni, de hálából talán megpróbálnám.

Még nem vagyok ebben a helyzetben, de a költözés nem lesz megoldás, se en hozzájuk, se ők hozzam. Vagy intezményi vagy hazisegitseg fogadása jöhet szoba.

Apammal jóban vagyok, anyámmal kevesbe, de akkor sem jöhetne egyikük sem. Nekem teljesen ellenkezik az elveimmel a szülőkkel való lakás. Biztos hogy beleorulnek.

Kapcsolatom szüleimmel:szeretem őket/semleges(nem vagyok valami együtérző fajta)

Amit tennék: ha sok pénzem lenne magán othon hátha jobb az ellátás

ha türelmem és hozzáértésem/kedvem volna gondoznám őket(sajnos ehez nem vagyok hozzászokva bármennyire is szeretem a szüleimez)

vagy ápolot fogadnák aki segit nekik(kérdés hogy vajon tényleg ellátja e a feladatát mivel nem lennék nonsztopp mellette+pénz dolog)

Otthon csak akkor ha beleeggyeznek.

6

Nekem is ugyanezt mondta. :)

Apám meghalt, anyu egyedül él vidéken. Jár hozzá gondozónő heti 5 alkalommal 2-2 órát naponta. Van beszerelve segélyhívó, a központja pár házzal van csak arrébb.

Otthonról hallani sem akar, mert nincs kedve alkalmazkodni senkihez. Az orvos havonta kijár hozzá.

Magamhoz venni nem tudnám, és nem is akarnám, mert egy szobánk van a férjemmel, és én sem költöznék hozzá, mert anyámnak nárcisztikus személyiségzavara van. Ahogy öregedett, egyre gonoszabb és kiállhatatlanabb lett - nem tudjuk elviselni egymást.

Anyámmal beszélő viszonyban vagyunk, és ezzel el is mondtam mindent. Nem különösebben jó vagy rossz a kapcsolatunk, kéthetente váltunk pár szót, de ezt is csak amióta megszületett a kislányom, és ezt is csak azért, hogy legyen mit mesélnie a nyuggerklubban, amúgy nem érdekli őszintén a gyerek, nem is látta még (külföldön él).

Otthonba adnám, a lakását meg kiadnám albérletbe és abból fedezném ennek a költségeit. Ünnepnapokon meglátogatnám.

Ezzel szemben anyósom odaköltöztetném magunkhoz, vagy max pár saroknyira tőlünk, közel hozzánk, és ha olyan az állapota, akkor ápolót fogadnék mellé, ha meg az alap higiénét el tudja intézni egyedül, meg etetni nem kell meg ilyenek, hanem csak bevásárlást meg a takarítást meg az ilyesmiben kell neki segítség, akkor azt simán magamra vállalnám, illetve úgy gondolom, hogy a férjem is szívesen ápolná. Anyósommal jó a viszonyunk, ő az unokájával is annyit segít, amennyit csak tud, és még többet is, mint kellene.

Amikor a nagymamám rákos lett, egyetemista voltam. Hozzá költöztem és én ápoltam az utolsó pillanatig, mellette tanultam és vizsgáztam. Májusban halt meg, anyák napján. 23 éves voltam még csak.

Amikor anyukám haldoklott, akkor pont gyeden voltam a kisbabámmal. Hozzá költöztem és ápoltam. Végül kórházba kellett vinni, ott halt meg, de fogtam végig a kezét. 33 éves voltam.

Utólag belegondolva, nagy szerencse, hogy én ápolhattam mindkettejüket, nem tudom, mi lett volna ha pont azokban a hónapokban teljes állásban dolgoztam volna. Nagyon szerettem őket és ez a legkevesebb amit visszaadhattam.