Mikor elhunytak a szüleid, vagy csak egyikük, mennyi idő volt feldolgozni?

Az én esetem speciális. Szüleim elváltak 5 éves koromban, édesapám alkoholizmusa miatt. Volt hogy elfelejtett értem jönni az óvodába, részegen feküdt otthon. Később sem változott a helyzet apai nagymamámnál lakott, aki eltartotta. Mindig kérdezte apám hova járok mit tanulok, de semmi közös témánk nem volt, nem is ismertük egymást. 17 évesen ebbe a havi egyszeri pofavizitekbe beleuntam,mamám halála után nem mentem többet oda. Hajléktalan lett, pár évvel később volt hogy összetalálkoztunk egy gyalokátkelőhelynél, hát nem ismert meg, hogy én vagyok a fia. 5-6 éve halt meg tüdőrákban, nem is tudtuk hogy ennyire beteg. Állítólag nagyon szerette volna ha láthat bennünket a nővéremmel, és a halála előtt rendeződne a viszonyunk. Ez nem történt meg, nem mentünk be hozzá a kórházba. Egyedül, magányosan halt meg, az önkormányzat temette el, azt se tudjuk hova.

Könnyű volt feldolgozni, nem hatott meg egyáltalán.

31/F

"Én 15 éves voltam, amikor édesapám meghalt. Tüdőrákban halt meg."

Szintén zenész. Csak én 60 múltam, s a mai napig nem tudtam meggyászolni. Kamaszkorban a fiúkban evolúciós okokból nem teng túl az empátia, később meg a mindennapi megélhetési gondok nem engedtek időt a múlton rágódni.

10 éves voltam mikor az édesapám meghalt. Előtte már elváltak a szüleim, talán az utolsó két évben nem is láttam. 10 évesként nem igazán fogtam fel, így akkor nem viselt meg láthatóan. Most leszek 18 éves. A születésnapomon lesz 8 éves, hogy meghalt, az utóbbi egy évben kezdtem elérezni, hogy szükségem lenne rá és jó lenne ha néha mellettem lenne. Talán szerepet játszik ebben az, hogy a volt nevelőapám alkoholista volt és nem bírtam már elviselni ha ivott.

Szóval nem tudom mi az oka, talán ez, de most kezdem igazán érezni, hogy nincs itt.

MOst vagyok 48F

1993-ban, 21 éves koromban derült ki anyámról, hogy mellrákos. Műtét, kemó, kezelés, jobban lett, kontrollok, stb stb. Aztán két év után kezdődött megint, egyre rosszabb lett az állapota, utolsó hónapokat ágyban töltötte és 53 évesen (én25, húgom23) meghalt 1997 nyarán.

Sajnos a gyászmunka nagyrészét még életében (haldoklásában) átéltük.

Így a halál pillanatában inkább csak egy kiüresedést éreztem és sajnos azt, hogy mivel már hosszú évek óta tudtuk, az utolsó hetekben meg pláne rettenetesen sok aggódást éltünk meg, így a halálával vált a dolog egy kerek egésszé. Megkönnyebbülést éreztem, meg hogy ő nem szenved már. Nekem később jött el, hogy úgymond felfogjam az egészet, hogy ő már nincs és nem is lesz. De a nagyon mély szomorúságon kívül más, látványos gyászreakcióm nem volt.

Apámat most vesztettem el egy hónapja, ő 82 volt, ő is 3-3,5 évet gyengélkedett szívbetegen, neki is az utolsó 4 hónapja nagyon rossz volt, az utolsó pár hete pedig mégrosszabb. Itt ugyanez, felhívtak a kórházból, rosszul érintett, de semmi kifelé mutatás, sosem titkolom az érzéseimet, de nem is látványoskodom. Nem tettem tele fekete placnikkal a face profilomat stb. Itt is szinte csak most kezdem felfogni mi a szitu.

Lassú, de nem heves feldolgozási folyamatnak nézek elébe.

Én 14 éves voltam mikor anyukám meghalt, szívinfarktus következtében. Az egész annyira hirtelen történt, ennek már 6 éve, de soha nem fogom tudni feldolgozni, egyszerűen nem tudom megérteni mi történt. Össze vagyok zavarodva mostanáig is. Azon a napon reggel még anya keltett fel, hogy jó reggelt, délután pedig már a kórházban feküdt lélegeztetőgépen, kómában.

2 nap múlva jött a hír, hogy levették a gépről, anya meghalt. Még csak elbúcsúzni se tudtunk.

Testvéreim nincsenek, apámmal maradtam, de ő meg munka miatt külföldön volt, szóval lepasszolódtam a nagyszülőkhöz, ahol nagyapám alkoholista, szóval naponta a részeg vergődését kellett hallgassam.

Igazából anya halála után én nagyon rossz irányba sodródtam, rossz társaság, nem tanulás, cigi, pia, még drogra se mondtam nemet. Ráadásul még gonoszul is viselkedtem mindenkivel. És igen, szörnyű volt, mikor láttam, hogy az osztálytársaim szelfiznek az anyukájukkal, meg közös programokat szerveznek, nekem meg még normális családom se volt. Nagyon irigy voltam. Most már úgy vagyok ezzel, hogy a múltat nem tudom megváltoztatni, aki meghalt azt nem tudom visszahozni, de mégis valamiért ott van bennem, hogy anya nem halt meg, csak elment valahová, ahova majd én is elmegyek egyszer és újra találkozunk. Egyszerűen nem tudom elengedni és nem is akarom. De próbálok nem gondolni erre, próbálok a jövőmre koncentrálni, tanulok, jó munkát szeretnék, rendbe tenni az életem, lemondtam azokról a rossz szokásokról is, amiket régen űztem. De ez, ami történt, egy örök életre szóló törés, és hiába próbálom egy normális felnőtt nő imázsát hozni, nem megy.. még mindig az a 14 éves gyerek vagyok.. a legrosszabb, hogy nem támogat senki, egyedül apám támogat anyagilag, de érzelmileg teljesen elhanyagol, nem is nagyon találkozik velem. Régen is csak anya volt, akivel mindent meg tudtam beszélni, egyedül meg nehéz. Sokszor gondoltam öngyilkosságra, de vagy nem mertem megtenni, vagy azt mondtam, hogy nem éri meg, hátha van még értelme élni.

De ezt most totál nem önsajnáltatásként írom, ne értsétek félre, csak leírtam az igazi érzéseim, amúgy sem beszélek róluk soha.

Kérdező, remélem meg tudtam válaszolni, amire kíváncsi voltál